Aggódós gazdik, fel a kezekkel! Ki az, aki már attól frászt kap, ha a kutyája egy fél napig nem eszik? Én biztosan. És ha véletlenül másfelet köhint? Szintén jelentkezem. Furán húzza a lábát, ma nagyon sokszor ásított, mintha lenne valami a szemén! És ha már itt tartunk, a fülén sem így állt az a szőrszál tegnap, úristen, valami baja van! Bizony, egy időben így telt szinte minden napom – és bizony, elég fárasztóak voltak. Akinek már volt több kutyája, nyilván legyintett volna azokra a dolgokra, amelyek miatt én órákig bújtam az internetet, fotókat, fórumokat és megnyugvást keresve, amit persze nem leltem: általában minden tünetre ugyanis valamilyen tragikus végkifejlet volt a válasz. Magára vessen az, aki egy óvodás szintjén sincs képben például a fiúkutyák anatómiájával sem. Ez voltam persze én. Egyik nap ugyanis azt vettem észre, hogy a kutyám hasán mintha lenne valami. Aztán jobban megnézve volt ott több valami is. Annyira elsőre nem voltak szimmetrikusak – illetve én nem láttam szimmetrikusnak őket a pániktól – hogy azt gondolhassam, azoknak a valamiknek ott kell lennie. Kullancs lehet? Nagyon nem annak tűnik. Akkor biztos kiütés. De mitől? Megnéztem minden szögbôl, megtapogattam a kis bumpszlikat, de nem lettem okosabb. Naná, hogy megnéztem a neten is, attól pedig főleg nem lettem okosabb, csak idegesebb. Természetesen szombat volt, és azért annyira nem gondoltam komolynak a dolgot, hogy ügyeletre hurcoljam szegény állatkát. Talán valahol éreztem, hogy megint csak túlaggódom a dolgot, és nincs is semmi baj. Mert most lelövöm a poént, nem volt semmi baj.
De hétfőn persze azért elvittem állatorvoshoz. A vizit ezúttal sem nem volt egy leányálom. Először ugye el kellett jutnunk a rendelőbe, ami pontosan két és fél perc sétára van tőlünk. Egyszerűnek tűnő küldetés, ugye? Nem volt az. Kerti kutya, a póráz minden gondolatától kiveri a víz, illetve pontosabban engem ver ki a víz, ha arra gondolok, hogy rá kell adnom. Ő csak úgy vergôdik, mintha egy rodeón lenne. Pedig nyilván nem annyira kellemetlen, ahogy sűrű bocsánatkérések, simogatások és jutalomfalatok közepette valahogy rávarázsolom a pórázt. Egyébként teljesen feleslegesen, ugyanis amikor valahogy megsejti, hogy az állatorvoshoz megyünk, szinte az utcára sem hajlandó kilépni. Ilyenkor pedig ugye csak egy lehetőség marad: kézben vinni a csaknem 20 kilós kiskutyát. Az állatorvoshoz végül tulajdonképpen minden probléma nélkül eljutottunk, mármint úgy értem, hogy csak kétszer tartottunk pihenőt a hosszúnak semmiképpen sem nevezhető út alatt, ez már siker. A várakozás édes félóráját én újfent aggódással töltöttem, ő pedig nyüszögő, igen hangos operaestet tartott a bámészkodó állatbarátoknak. A hangulat tehát remek volt, amikor végre bejutottunk a rendelőbe. A vizsgálóasztalon majd úgyis megszeppen – mondta az orvos, majd pár másodperc múlva négyen fogtuk le a szinte Houdinit megszégyenítô, villámgyorsan távozni kívánó kutyát. Én ekkor belekezdtem a mondókámba, elmondtam, hogy már több napja furcsa kiütések vannak a hasán és egyszerûen nem tűnnek el. Azok nem is nagyon fognak, hölgyem – mondta az orvos, miután gyorsan megvizsgálta a kutyát. Azok ugyanis a mellbimbói – tette hozzá kedvesen. A vizitért végül egy forintot sem kértek tőlem. Nem is tudom, miért.
Kép és szöveg: Rózsa Zita
