Dr. Jakkel Tamással, a magyar kinológiai élet megkerülhetetlen alakjával, a MEOESZ Küllembírói Testületének elnökével, az FCI harmadszor is megválasztott elnökével a karácsony előtti napokban beszélgettünk.
– Az az ember, akinek a neve egybeforrt a kinológiával, kutyás családból származik?
– Gyermekkoromban a családomban nem volt kutya, és tudomásom szerint senki sem volt kutyás ember. Itt szeretném megjegyezni, hogy orvos sem volt felmenőim között, tehát életem két meghatározó szegmensében úttörőnek számítok a családban. Édesanyám elmondása szerint azonban rendszeresen vegzáltam családomat kutya iránti vágyammal. Minden fellelhető kutyás könyvet elolvastam, és rendszeres látogatója voltam a kutyakiállításoknak is. 14 éves koromig a lakhelyünk nem volt alkalmas a kutyatartásra, azonban ekkor a későbbi legendás Fadrusz utcai MEOE-központ közelébe költöztünk, ahol már ideális körülmények adódtak. Így szüleim is beadták a derekukat, és az általam gyűjtögetett zsebpénzt kiegészítve kutyavásárlásra adtuk a fejünket.
Számomra már akkor is egyértelmű volt, hogy fajtatiszta kutyát szeretnék, és két fajta köré csoportosult az érdeklődésem: ez pedig az angol cocker spániel és a só-bors közép schnauzer volt. Akkoriban egy só-bors közép schnauzer szinte beszerezhetetlen volt. A szomszédunkban lakott egy orvos házaspár, akiknek Cili nevű arany spánieljükkel jó barátságot kötöttem, így egyre inkább eldőlt, hogy én is ilyen fajta kutyát szeretnék. Édesapámmal fel is kerekedtünk, és az akkori egyik leghíresebb spánieltenyésztőhöz, Jungfer Gyulánéhoz jelentkeztünk be kiskutyáért, aki nemes egyszerűséggel elhajtotta az érdeklődő lelkes gyereket, és nem adott kutyát.
Nem adtam fel azonban a spániel iránti érdeklődésemet, és így került hozzám Budavári Jimmy Gipsy. Ettől kezdve minden szabadidőmet a kutyázásnak szenteltem, a Városmajori Iskolából, ahova jártam, rohantam haza a kutyámhoz. Bár vele még kiállításokra nem tudtam menni, mert nem volt jó a foga, igazi barátság alakult ki közöttünk.
A kutyák iránti szeretetem mellett a tanulmányaim kaptak prioritást: az orvosi egyetem és az orvosi hivatás volt a fő fókusz számomra, de emellett a kutya mindig jelen volt az életemben.
Később – már praktizáló orvosként – egy alkalommal a már említett neves tenyésztő, Jungfer Gyuláné, aki a lábát törte, segítségemet kérte, mert egy szukája éppen ellés előtt állt. A kezemben született – és később a kezeim közt halt meg – az a szuka, amely alapját jelentette a Black Mirage kennelemnek. A kennel kutyái az elnyerhető valamennyi kiállítási címet megszerezték, évtizedeken át meghatározó tenyészet volt Világgyőztes, Európagyőztes címekkel. A Szabolcs utcában dolgoztam, sebész klinikai onkológus főorvosként, de a kutyázás egyre komolyabb szerepet töltött be az életemben: minden szabadidőmet ennek a tevékenységnek szenteltem.
Abban az időben volt egy „polgári” kutyás réteg, akik között nagyon jól éreztem magam. Ebben a körben ismertem meg Bródy Tibort, aki a szárnyai alá vett, Logody utcai lakásában rendszeresen vettem részt családja meghívására mesedélutánokon, ahol a kutyázásról, a kutyakiállításokról, a bírálatokról mesélt nekem. Ő ösztönzött arra, hogy legyek küllembíró. A kutyázás számomra egyfajta ambíciónak a megélése lett, de az orvosi hivatás mellett még mindig csak mellék-üzemág, amelyre azonban rengeteg időt, energiát és pénzt áldoztam.
– Mióta vagy küllembíró és melyik fajtát bíráltad először?
– Mentorom, Bródy Tibor biztatására 1985-ben eredményesen elvégeztem a MEOE küllembírói tanfolyamát, és természetesen az angol cocker spániel volt az általam választott fajta. Kezdetben magyar kiállításokra kaptam meghívást, de 1986-ban eljutottam a már akkor híres nyitrai kiállításra, ahol fiatal osztályban találtam egy gyönyörű cocker spánielt, amely később óriási nemzetközi karriert futott be.
Egyre mélyebben ástam bele magam a bírói munkába, az 1980-as évek végén már eljutottam Helsinkibe a világ egyik legelismertebb kutyakiállítására, amelyet mindig karácsony előtt rendeznek meg. Itt találkoztam a korábban csak újságok fotóiról ismert legendás kinológusokkal, bírókkal. Érdekes felismerés volt, hogy Magyarországot akkor még valami távoli egzotikus országként tartották számon, és hogy mint egy csodabogárként kezeltek: faggattak, hogyan élünk, mi a helyzet velünk… ezek a beszélgetések úgy érzem, fordulópontot jelentettek az életemben, innentől kezdve közéjük tartozónak tartottak engem, és ez a néhány nap hatalmas lökést jelentett az életemben: egyre több helyre kaptam meghívást, egyre többen ismerték el a munkámat.
2001-ben lettem all-rounder bíró – büszke vagyok arra, hogy egy kis ország küllembírójaként egyfajta self-made man-ként haladtam előre ezen az úton.
– Ejtsünk pár szót sportdiplomáciai tevékenységedről!
– Bródy Tibor elnöksége alatt (1988–1992) tagja voltam a MEOE elnökségének, 2001-ben lettem a MEOE küllembírói testületének elnöke választás útján. Az FCI európai szekciójának alelnökeként, valamint az FCI Küllembírói Testületének alelnökeként is tevékenykedtem. Mindkét tisztségemről lemondtam, amikor 2009-ben tagja lettem az FCI elnökségének.
2017-től az FCI gazdasági felelősként tevékenykedtem, majd 2019-ben választottak meg az FCI elnökévé. 2023-ban a testület ismét elnökévé választott. 24 évig voltam elnöke a Magyar Spániel Klubnak, jelenleg is elnökségi tagként tevékenykedem.
– Magyarország milyen szerepet tölt be a világ kinológiai életében?
– Mára azt lehet mondani, hogy a szerepünk meghatározó. Tenyésztői tevékenységünk, sportdiplomáciánk jelentősen meghaladja az országunk méretét, stabilan rajta vagyunk a kinológia térképén. Ezekért a sikerekért nagyon sokat tett Bródy Tibor, Farkasházi Miklós és Korózs András. András rengeteg diplomáciai terhet levett a vállamról az évek során. Ma 30-40 olyan bíróval dolgozunk, akik rendszeres meghívást kapnak a világ meghatározó kiállításaira. Összességében, ami nyomot hagy a kinológia világában, az a jó bíró és a jó tenyésztő.
– Milyennek látod a mai kutyás életet?
– Legnagyobb problémának azt tapasztalom, hogy nincs türelem. Végbement egyfajta generációváltás: rengeteg a tehetséges fiatal a kutyás életben, de türelmetlenek. Nincsenek tenyésztői közösségek, hanem egyéni tálentumok, egyéni anyagi lehetőségek határozzák meg a tenyésztést. A legtöbb önmagát tenyésztőnek nevező ember a jóindulatú amatőrök táborából kerül ki: egyfajta kisipari módon dolgoznak. Márpedig egy-két szukával nem lehet tervszerű felépített tenyésztői munkát végezni, nem lehet kialakítani vonalakat, nem lehet hosszútávú munkát, szelekciót végezni. A közösségi médiában a vak vezet világtalant elv uralkodik, és a tudás és a teljesítmény kapcsolata megrogyott.
– Térjünk vissza néhány mondat erejéig a saját kutyás életedre.
– Mint ahogy említettem, a saját kutyás életemet hosszú éveken keresztül az angol cocker spániel határozta meg a Black Mirage kennel égisze alatt. Számomra ma a magyar agár jelenti a legfontosabb kinológiai kihívást. A MEOESZ elnökének irodájában található egy festmény a magyar agárról. Ez a festmény a Szilaj Vándor nevű kutyát ábrázolja, amely szintén Bródy Tibor nevéhez köthető. Hosszú éveken keresztül kerestem ezt a kutyát, mígnem egyszer egy BIS programban találtam meg azt a szukát, amelyik számomra megtestesítette a magyar agarat. Ő volt Vitéz Őzlábrágó Tücsök, és ezen szuka vonalából került hozzám a Kuruclesi kennelből az első magyar agaram. A sors furcsa játéka, hogy a Black Mirage kennel alapító kutyája szintén a Kuruclesi kennel leszármazottja. Hazánk egyik legelismertebb tacskótenyésztőjének, Márczé Jánosnak halálát követően a vom Golf kennelt én vittem és a mai napig viszem tovább kegyeleti okokból és barátságunk tiszteletére. Ahogy említettem, korábban minden szabadidőm, energiám és anyagi forrásaim a kutyázásra mentek rá. Ami a saját tulajdonomban lévő egyedszámot illeti, fordulópontot jelentet az életemben a brit királyi klub kiadványában megjelent vers, amelyet egy idős hölgy tett közzé. Ez egy spánielről szólt, és ekkor ismertem fel, hogy az emberi ambíciók nem írhatják felül a kutya hozzá méltó életét – egy kutya akkor lehet kutya, ha van embere. Ez a felismerés arra ösztönzött, hogy olyan létszámot tartsak, ahol az ember-kutya kapcsolat kiteljesedhet. Jelenleg 7 kutyám van.
– Számomra Jakkel Tamás egy jelenség: egy választékos öltözködésű elegáns büszke ember benyomását kelti. Mennyire valós ez a kép?
– Korábban úgy éltem meg, hogy a kutyázás egyfajta bűntudattal párosul – hiszen legyünk őszinték, a kutyázás sok család életében okoz feszültséget: nincs ünnepnap, nincs nyaralás, mindent felülírnak a kutyás programok. Sok kutyás lelkében ez egyfajta bűntudatot ébreszt, mára azonban úgy gondolom, hogy igenis legyünk büszkék. Én magam is büszkén, határozottan és emelt fővel járok, hiszen a munkámmal, a kutyás tevékenységemmel értéket teremtek: sok embernek okoz örömöt a tőlem származó kutya, sok ember szívesen hallja meg és fogadja el a bírálatomat. Igen, valóban egy büszke kutyás embernek tartom magamat.
– Az FCI elnökeként milyen feladatok állnak előtted?
– Sokan úgy gondolják, hogy az FCI elnökének lenni egyfajta „trónra lépést” jelent. A valóság azonban az, hogy ez a tisztség rengeteg napi feladatot jelent, ami gyakran nem látványos – de az a jó, ha nem látványos, mert ez azt jelenti, hogy a dolgok megoldódnak. Az FCI elnöke egyfajta menedzser, akinek az a feladata, hogy a hajót jó kikötő felé kormányozza. Fontosnak tartom a különböző társadalmi csoportok közötti együttműködést – ezért az elmúlt időszakban ezen diplomáciai előrelépésekért dolgoztam. Igyekszem szoros kapcsolatot kialakítani állatvédelmi szervezetekkel, állatorvosi szervezetekkel, európai uniós parlamenti képviselőkkel. Számos találkozón tárgyaltam és tárgyalok a kinológia, a felelős állattartás és az állatvédelem napi kérdéseiről. Ezen a megkezdett úton kívánok tovább haladni, bízva abban, hogy képes leszek minél nagyobb konszenzust teremteni.
Szöveg és képek forrása: az a Kutya újság 2024-es januári száma.
