„Drága, Max. Most hozzád fordulok. Köszönöm, hogy annyi éven át ott voltál mellettem. Gyakran éjszakába nyúlóan, panasz nélkül, hűségesen óvtad kettőnk lépteit. Szereteteddel nem fukarkodtál, ha láttad, hogy gond vagy bánat nyomaszt. De nem csak engem rángattál ki a tanulmányi depresszióból, hanem számos oktatót és számtalan hallgatótársunkat… Pusztán a jelenléteddel, avagy a simivám beszedésével…” – többek között ezekkel a kedves szavakkal illette Kopa Marcell kutyáját Maxot a nyári pécsi diplomaosztón, és köszönte meg a négylábú segítségét az egyetemi évek alatt. Marcell nyolc éves kora óta látássérült, egy genetikai betegség, az ún. Sticklerszindróma miatt vesztette el a látását. Kutyájával, Maxxal évek óta elválaszthatatlanok. Mint mondta: a Golden retriever a legjobb barátja.
A Kutya Magazin a friss diplomással készített interjút, aki elmesélte, hogy milyen kalandok érték az egyetem alatt Maxxal, illetve azt is elmondta, hogy hogyan fogadták az évfolyamtársak és a tanárok a négylábút. Először is engedd meg, hogy gratuláljunk a diplomához. Politológus lettél. Sőt, talán nem csak te, hanem a kutyád is az lett. Mikor került hozzád Max? Mikor ismerted meg a társadat?
1,5 éves korában hoztuk el egy családtól, ahol egy autista kislánynak segített. A kislány azonban nem találta meg az összhangot a kutyával. Nem foglalkozott igazán az állattal. Az akkori gazdái ezért akarták elajándékozni. Így találtunk rá. Miután örökbe fogadtuk, kiderült, hogy még nem indíthatom el a kiképeztetését, mert még csak 16 éves voltam. (A kiképzést pedig csak 18 éves korban kezdheti el a láttásérült kutyatulajdonos – a szerk.) Úgyhogy eleinte csak háziállatként tartottuk, majd ahogy teltek az évek, felvettem a kapcsolatot azzal a szervezettel, mely végül elvállalta a kiképzést. Kilenc hónapra elvitték Budapestre, majd annyi távollét után végre elkezdôdhetett az összeszoktatás is.
Milyen nehézségek adódtak az elején? Gondolom, nem volt egyszerű a botról kutyára váltani.
Fél év kellett mire megszoktam, hogy ott van velem. Ennyi idő kellett mire meg tudtam bízni benne. Nehéz volt az elején, már csak azért is, mert szökős volt a kutya. Nem lehetett bírni vele. Meglátott egy szép lányt az utcán, már rohant is utána. Azt éreztem, hogy Max nem igazán akar a társam lenni, mert nem fogad szót. Elrohan, ha teheti. Ám egyszer az egyik barátommal Pécsen futottunk a busz után, ami Pécsváradra ment. El kellett érnünk, és a póráz kicsúszott a kezemből, de futottam tovább. Na, most, majd biztos eltűnik a kutya, gondoltam magamban, de el kellett érnünk a buszt, úgyhogy futottam tovább. Mikor szálltunk fel, akkor éreztem, hogy ott liheg mellettem. Ekkor éreztem igazán, hogy kiáll mellettem, és megbízhatok benne. Egyébként bot, kutyával is van nálam, csak rövidebb, mint amit kutya nélkül használok. Ezzel nem lehet közlekedni úgy, mint a hosszúval. Inkább a kutya által jelzett akadályok felderítésére alkalmas.
Aztán nem sokkal késôbb bekerültél az egyetemre. Oda is vitted magaddal Maxot. Hogyan viszonyultak atöbbiek a kutyához? Mi volt a tanárok reakciója?
Az első pillanattól kezdve agyonszerették Maxot. Jöttek és simogatták. Még ha tisztában is voltam vele, hogy, legalább is a kezdetekkor, nem miattam jöttek oda hozzám, mégis könnyen kezdeményeztem beszélgetéseket, és így pedig könnyen barátokra leltem. Vizsgaidőszakban terápiás kutyaként működött. Több egyetemista társam is azt mondta, hogy Max nyugtatta le egy nehezebb vizsga előtt, és ezért sikerült jól a megmérettetés. A tanárok is nagyon megszerették, ha nem volt velem, hiányolták is. Egyszer az egyik előadásra a tanár úr nagyon idegesen jött be. Látszott, hogy valami nincs rendben vele. Egyszer csak megbotlott a kutyában, akit odáig észre se vett, megcirógatta, és onnantól kezdve végig mosolygott az órán.
Egy ilyen elképesztően aranyos Golden retrievert látva, sokakban felmerülhet a kérdés, tudtál ismerkedni a kutyával?
Az igaz, hogy a lányok rajongtak Maxért. Persze, sok lányt megismertem neki köszönhetően, de arra, hogy Max hozott volna össze egy lánnyal, arra még nem volt példa. Annyi jó élményt köszönhetek a társamnak, hogy még akár az is lehet, hogy vele ismerem meg a jövőbeni kedvesemet. Mit javasolnál az egyik sorstársadnak, aki esetleg ugyanúgy látássérült, és most szeptemberben kezdi az egyetemet. Milyen tanácsokkal látnád el a hallgatót, aki vakvezető kutyával vág neki az egyetemi életnek?
Nagyon fontos, hogy hagyja, hogy megszeressék a kutyát. Nem baj, ha odamennek hozzá, és simogatják. Ha nyitott, olyan kisebb csodák történhetnek meg vele, ami egyébként nem feltétlenül. Velem például egyszer megesett, hogy a portásnéni nem akarta beengedni Maxot az épületbe, jelzem teljesen jogtalanul. Ott álltam az ajtóban és vitatkoztam vele, majd egyre több hallgatótársam gyűlt körém, és engem védtek. Még a HÖK-elnök is lejött és kiállt mellettem. Nagyon jó érzés volt. A másik tanács, amit adnék a hallgatónak. hogy sohase mérgelődjön amiatt, ha lesznek esetleg olyan évfolyamtársai, akik nem kedvelik a kutyát, és ezáltal esetleg őt magát sem. Egy látássérült hallgatónak éppannyira megértőnek kell lennie, mint hallgatótársainak vele szemben. Nem egy szokványos dolog, hogy egy kutya ott van az egyetem folyosóján.
A diplomaosztón nem csak te, hanem Max is viselt egy diplomaosztós
kalapot, és minden bizonnyal nem utoljára.
Igen, anyukám készítette kartonból a tiszteletére. Az egész család nagyon szereti Maxot. Megérdemelten viselte a kalapot. Valóban, szeptembertől kezdem a második évem a jogi karon, ahova ugyancsak mindig elkísér a négylábú barátom.
Egry Bertalan
