Mióta az első farkasok leültek a tűz mellé, s szövetséget kötöttek velünk, ember és kutya története elválaszthatatlan egységet alkot. Életünk minden területén osztozunk velük, nem csoda hát, ha nagyjaink az irodalom eszközeivel is – akarva vagy akaratlanul – halhatatlanná tették őket. Számtalan novella, regény, elbeszélés említi, vagy egyenesen főszereplővé emeli, dicsőíti a kutyákat, melyek számbavétele meghaladja e cikk lehetséges terjedelmét. Ezért ezúttal a múlt század írásaiból szemezgetünk, a teljesség igénye nélkül – és kicsit szubjektíven.
Jókai Mór
De lépjünk is vissza kicsit, s kezdjük a századfordulón, hiszen Jókai Mór (1825- 1904) írásának már a címe is sokatmondó: Az az ember, aki hű, mint a kutya. „Sokszor használják ezt a szót, „kutya”, emberek szidalmazására. Pedig a kutya igen hű és igen okos állat; a nevelés fog rajta, jó tulajdonait szereti kifejteni; saját érdekeit alá tudja rendelni kenyéradója szeszélyének; házat őriz, ellenséget űz, vadat fürkész, a meglőttet elhozza, nem eszi meg: ezek mind olyan tulajdonok, amiket egy emberben is nagyon kellene becsülni.”– kezdi az elbeszélést.
Mikszáth Kálmán
Mikszáth Kálmán (1847-1910) A két koldusdiák c. regényében Pista egy fekete színű juhászkutyát, Bodrit; Laci pedig egy fehér színűt kap ajándékba. Dráva, a szerencsehozó „kuvasz” később egy elásott üstöt talál, tele kincsekkel.
A Szontagh Pál kutyái című művében a horpácsi birtok megvásárlásával megörökölt négy komondorról mesél. (Mint látni fogjuk, nem a mai fogalmaink szerinti komondorokról van szó.) A kutyák egyesével tértek vissza a gazda halála után üressé vált tanyára. Először Zagyva jött, aki addigra már kölyköt nevelt: „Sovány, sáfrányszínszőrű juhászkutya, farkashoz hasonlatos fejjel, kicsiny, hegyes fülekkel, nagy bojtos farkkal, mely a port söpörte, s melyet olyanra kunkorított, mint a püspöki bot szokott lenni.” Őt követte „…Gubics: hosszú, fekete szőrű, lompos állat, egy fehér folttal a bal combján (…)”, aki a nélkülözésben vadászatra adta a fejét. Tenger érkezett utána.
Az ő külleméről nem emlékezett meg az író, csak azt tudjuk, hogy előző gazdája rokonságánál húzta meg magát. Utoljára csatlakozott a másik vadász, Bundás: „(…) szép nagy példány fehér komondor (…)”. Így már sok játszópajtása akadt Berci fia kutyájának, Fokszinak. S amikor Zagyva előhozta fekete kis kölykét, „(…) éreztük, hogy csakis most vagyunk már igazán beiktatva a horpácsi „domínium”-ba.”
Móra Ferenc
Móra Ferenc (1879-1934) szegény parasztcsaládból származott. Írásaiban gyakran merített ebből, az általa jól ismert környezetből. Nem meglepő, hogy az állatok, köztük a kutyák fontos részei voltak műveinek. Az I. világháború idején játszódik a Filkó meg én című regénye, mely kiragadott részlet egy gyerek életéből. A kisfiú egyedül marad, miután szülei korán meghalnak és nagybátyja is bevonul a seregbe. Sok állatbarátja közül egyik a címszereplő Filkó, a kutya.
A hatrongyosi kakasok című állatmese gyűjteményében ismerkedhetünk meg a nem túl okos csobánci agárral, Bodri gulyással, az öreg, bozontos Violával, Mitvisszel és fiaival, Zsemlye dadával, a pulykától megijedt Talpassal, Zörgővel és Görgővel, Burkussal és Huppujjal is.
A Nagyapó állatai kötetben található A leghűbb szolga című írása Apaffy Mihály erdélyi fejedelem Cicke nevű núbiai agaráról szól. (Érdekes adalék, hogy Mikszáth a családja nemesi eredetét ettől a fejedelemtől eredezteti). Az agarat „… a szultán küldte (…) egyszer ajándékba, amikor nagyon meg volt elégedve az adófizetéssel (…).” „Takaros agárkutya volt a Cicke, hegyes fejű, kajla fülű, horgas inú (…)”, de fejedelem nem tudott mit kezdeni vele, miután vadászni már nem járt. Mivel azonban az agár különbséget tudott tenni jó és rossz ember között, tanácsossá lépett elő.
Triász és társai c. írásából megtudhatjuk, hogy „…a legtöbb magyar kutyanév folyóvíznek a neve, mert az ősi hit szerint, amelyik kutyának folyóvízneve van, az nem kap (…) veszettséget.” Az uradalom 12 kutyája közül Burkust és Triászt említi név szerint, akik kivételt képeznek az előbbi megállapítás alól.
„A Burkus név eszembe juttatta Bismarckot, őróla pedig mindjárt ráemlékeztem a híres kutyájára, a Tyrasra. (…) ebből lett aztán plebejus körökben Triász.” A tiszttartó szokatlan ötlettel állt elő: „Most olvasom az újságban, hogy valami kitűnő fajkutyákat árulnak Bécsben. Kezességet vállal értük a német, hogy a farkast is leszedik a lábáról. Igaz, hogy kereken száz pengőt kér darabjáért, de azért hozatunk próbára hármat.” A gulyás és a béres nem örül a hírnek, s már azt is kieszelik, hogyan fogják elveszejteni az „úri dögöket”. „Mégse hagyhatja azt az ember, hogy mindenféle jöttment ebbel csúffá tegyék a tulajdon maga kutyáját.”
Estére meg is érkeztek a kutyák. „(…) ki is ugrott a ketrecből egy kuvasz. Aztán a második kuvasz, aztán a harmadik kuvasz. De nem olyan akárhová-való kuvasz ám, hanem csupa idevaló Triász-féle kuvasz. Éppen olyan lomposak, kócosak, bozontos farkúak, még a nyelvükön is értettek az itthonvalóknak.” „(…) a tiszttartó egy kicsit kelletlenül nevette el magát: – A kutyateremtésit neki. (…) Látod, így kell a magyar embernek még azt is a külfölditől megtanulni, hogy mennyit ér a kutyája.”
Móricz Zsigmond
Móricz Zsigmond (1879-1942) művészetétől ugyanúgy nem állt messze a kutyák megjelenítése, ahogyan Móráétól. Pityu és Bodri című novellájában a kutya saját élete árán menti meg a totyogó gyermek életét, aki magára borítja a kint hagyott maró anyagot. Bodri „… abban a pillanatban ráugrott, s nyalni kezdte. Hirtelen elkapta a nyelvét: valami égette. De megint rárohant, s újra nyalta, nyalta, lenyalta arcáról, nyakáról, testéről az égő vizet. Akkor elfutott, s prüszkölve, kétségbeesve karikázott körül, aztán eszeveszetten megint neki a gyermeknek, s feltúrta annak a ruhácskáját alólról, s nyalta, nyalta nagy vörös nyelvével róla a tüzet.” „(…) lenyalta a gyerekről a halált.” „Közönséges tanyai kutya volt, valami kuvaszféle, de azt mondták róla, hogy nagyon hűséges, hát nem ütötték agyon. Meg nem is lehet kutya nélkül lenni a tanyán.” – írja A kutya című elbeszélésében.
A történet szerint a tilosban vadászó kutya miatt már harmadjára szab ki büntetést a hatóság. Ezt már nem tudja kifizetni a gazda, hiszen enni is alig tud adni a családjának. Úgy dönt, leüli az ötnapos elzárást. Éjfélkor indul gyalogszerrel, hogy reggel nyolcra a tömlöchöz érjen. A kutya elkíséri, hiába próbálja hazazavarni. Gazdája mögött bezáródik a tömlöc ajtaja. „A hűséges kutya ott fekszik a törvényszék rácsos kerítésének kapujában s fejét a küszöbre fekteti. Szólnak hozzá, nem hallja, nem törődik vele. Szidják, kergetik, nem megy el. (…) A kutya a fogház küszöbén várja gazdája kiszabadulását.”
Déry Tibor
„Kutya nélkül lehet élni… de minek?” Ki ne hallotta volna már ezt a mondatot, ki ne értene vele egyet közülünk? Déry Tibortól (1894-1977) származik az idézet. Niki – Egy kutya története című kisregénye 1956-ban született. A mű egy kutya és családja sorsát mutatja be, s rajtuk keresztül az ötvenes évek Magyarországának korrajza. Niki az író foxi kutyája volt és szerette volna őt megörökíteni egyik munkájában. Így született ez a regény. Az eredeti elképzelés szerint kutyatörténet lett volna, de jóval több lett annál. Niki viszonylag fiatalon elpusztult, utódja, Luca élt ezután a házaspárral.
Zelk Zoltán
Déry családtagként szerette Suba nevű uszkárját is, akiről barátja, Zelk Zoltán (1906-1981) 1976-ban verset is írt. És ha már itt tartunk: Zelk Zoltán művei közül az „Egy kutya emlékei” a Cini nevű hároméves fekete tacskó életét jegyzi le. De mesél nekünk a Tisza nevű kuvasz születésnapjáról is, akinek Sajó (szintén kuvasz) visz ajándékot.
Örkény István
Örkény István (1912-1979), Kossuth-díjas író is igazi kutyabarát volt. Egyperces novelláiból sem hiányozhatnak, de külön ír pl. a „korrupt” puliról. Több kutyája is volt élete során. Rexi nevű spánielje hogyléte felől a hadifogságból küldött leveleiben is rendszeresen érdeklődött. Családja egy ideig nem is merte neki elmondani, hogy a kedvenc időközben meghalt. Később, harmadik házassága során lett élete fontos része Jötti, a keverék kutya, akiről így ír: „Az új otthon okozta felhőtlen boldogságban befogadtunk egy kóbor kutyát. Jötti lett a neve, mert úgy jött. Nem tudtuk, milyen, leginkább őzikére hasonlított, egy darabig szilárdan hittük, lehet, hogy őz lesz belőle, csak még nem döntötte el, mert fiatal (…).”
Fekete István
Végül, de nem utolsó sorban meg kell emlékeznünk az egyik legolvasottabb magyar író, Fekete István (1900-1970) munkásságáról is. Műveiben közel 200 állatnév szerepel, 56 különböző fajból. Egyik legismertebb műve – a belőle készült rajzfilm miatt is – a Vuk. (Érdekes, hogy a főbb kutyaszereplők nem azonosak a regényben és a filmben.) A regény szerint a Simabőrű nagy becsben tartja a Finánc nevű vizslát, aki a rossz időt a házban vészelheti át. Nem úgy Basa. „Ő csak egyszerű, falusi komondor volt, aki őrizte a házat, mint az apja, odaadta volna életét is gazdájáért, de kezet nyalni nem tanult meg.” Az öreg tacskók, Csufi és Fickó a rókavár ostromában súlyos sérüléseket szereznek.
Fickó „(..)A véres pofájú, görbe lábú tacskó a két rókát kivonszolta. Elkeseredetten hallgatta a dicséreteket, és farkát csak megszokásból csóválta, mert úgy érezte, minden csontja meglazult a harcban, melyre Csufi fizetett rá legjobban.” „A fővadász (…) csendes és szomorú lett egyszerre. Nagyon szerette Csufit. Kölyökkorában a zsebében vitte haza, és azóta örök barátságot kötöttek. És most Csufi elhagyja, ezt már látta.” „(…) és Csufi felett is megjelent az enyészet dongója, aki jól tudja mikor jött el az ő ideje.”
Talán nincs olyan kutyás, aki ne hallott volna Bogáncs című regényéről, de még közöttük is elterjedt az a tévhit, hogy a címszereplő fajtája puli. Pedig Bogáncs „(…) pumi a javából. Tehát nem puli, hanem pumi, aki ugyancsak a pásztorkutyák felekezetébe tartozik, de belül nyurgább csontozatot, kívül pedig rövidebb szőrt visel. Más különbség nincs köztük, csak hasonlóság, ami a hűséget, okosságot, kitartást és bátorságot illeti.” Bogáncs a puszta szülötte. „(…) a kis Bogáncs megismerkedett a juhokkal, tyúkokkal, a Julcsa nevezetű tehénnel (ijesztő nagy állat), Csámpással, sőt a vezérürüvel is, aki egy ízben úgy fellökte a ténfergő kiskutyát, hogy az hetet bukfencezett, s utána nyüszítve siránkozott.
De jött az anya, teljes anyai, sőt altiszti haragjával, belecsimpaszkodott a kosorrú egyén bal inába, és kegyetlenül megmagyarázta, hogy az ő fiát, a jövendő altisztet lökte fel.” A kiskutya anyja mellett kitanulja a mesterséget, s bár az élet elsodorja, végül visszatér a pusztára.
Kutyák a 20. századi magyar prózában
A kis pumival a magyar irodalomban tett utazásunk véget is ért. Arra biztatom az Olvasót, hogy vegye kézbe az említett műveket – akár télen bekuckózva vagy nyáron a fák hűs árnyékában, a kutyája társaságában. Biztosan hálás lesz a közösen eltöltött időért.
Szerző: Csigai Gabriella
A cikk először az a Kutya újság 2024-es márciusi számában jelent meg.
