A Vizsla Főverseny története egészen 1971-ig vezethető vissza. Ekkor adott otthont hazánk ugyanis a Vadászati Világkiállításnak, amelynek keretében a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete két megmérettetést is szervezett a vizslák részére: a nevezők egy mindenes, valamint egy vízi-mezei versenyen is részt vehettek.
A CACIT címet kiadó vizslaversenyre 1971. szeptember 20. és 23. között került sor Gödöllőn, és rangosságát jól jelzi, hogy nem kevesebb mint 8 ország versenyzői álltak rajthoz. A bírálatokat 14 bíró végezte, vezetőbírónak ifj. Jilly Bertalant kérték fel.
A mindenes versenyen indult magyar kutyák közül a legjobb helyezést a Dr. Perényi Miklós vezette Állatkerti Máris Rozi érte el: I/B díjban végzett, és a Res. CACIT címet is megszerezte. A nemzetközi vizslás esemény, illetve az arra való felkészülés felébresztett egy jelentős igényt a megfelelő körökben az ilyen rendezvények iránt, ezért a Magyar Vadászok Országos Szövetsége (MAVOSZ) következő évben megrendezte az első Vizsla Főversenyt. Erre az eseményre 1972. október 29-én került sor Tata-Remeteségen; a győzelmet dr. Papp Sándor és az általa vezetett Őzugrói Baba rövidszőrű magyar vizsla szuka szerezte meg. Ezzel egy komoly hagyomány teremtődött meg, amelyet még a MAVOSZ rendszerváltás miatti megszűnése sem szakított meg: 2009-ig néhány év kivételével minden esztendőben sor került rá.
Hét év szünetet követően 2016-ban éledt újjá az esemény, ekkor még vízi-mezei verseny formájában, 2018-tól pedig már a mindenes vizsla verseny szabályai szerint.
Mitől olyan különleges a Vizsla Főverseny?
A verseny egyik különlegességét az adja, hogy a kutyáknak kvalifikálniuk kell rá, és nem volt ez másképpen idén sem: a Főverseny előtt 2 héttel került sor az Alföldi, illetve a Dunántúli regionális döntőre. Ennek lényege, hogy a saját megyéjüket képviselő kutyák a Főverseny teljes feladatsorát teljesítik 1 nap alatt, és a megszerzett pontszámok alapján rangsorolt első 8 kutya jut be a Főverseny döntőjébe. Egy-egy megyét több kutya is képviselhet, így a döntő 16 fős mezőnyében akár több versenyző is részt vehet egyazon megyéből.
A Főverseny jelenleg az egyetlen Mindenes Verseny hazánkban, és nem véletlenül: ezt a szintet, ami ennek az eseménynek a teljesítéséhez szükséges, csak kevés kutya éri el. A számok eléggé árulkodnak: a verseny során összesen 24 feladatot kell a kutyáknak teljesíteniük, ráadásul háromféle munkaterületen – mezőn, vízen és erdőben.
A közös feladat
Az esemény leglátványosabb része kétségtelenül a két úgynevezett „közös feladat”: a kutyák felsorakoznak, és egymás után, illetve egyszerre teljesítik a „rókaakadályt” (vagyis egy róka kihozását egy kerítéssel körbevett kis területről), illetve a „viselkedés lőálláson” feladatot (itt a kutyák vezetőjükkel szemben, szabadon elfektetve kell hogy helyben maradjanak, miközben egy hajtósor halad el mögöttük).
Míg az elsőként említett feladat leginkább a kiképzés minőségéről, illetve a kutya és a vezető viszonyáról ad képet, a viselkedés lőálláson vegytiszta leképződése a kutya idegrendszerének.
Lehet ugyan és kell is gyakorolni ezt a feladatot, de a szakértő bírói szemek nagyon jól látják, hogy melyik kutya bírja valóban stabilan elviselni a mögötte haladó, kiabáló hajtócsapatot, illetve a vezető által leadott lövést, és melyik az, amely ugrásra készen, megfeszülő idegekkel marad csak helyben – ezeknél a kutyáknál gyakran „el is szakad a cérna”, és felállnak, netán elhagyják a helyüket, amely pontlevonással jár.
A közös feladatok elvégzése és kiértékelése után a kutyák több csapatra bomlanak, és a sorsoláson húzott rajtszám szerint megkezdik a munkát a mezőn, vízen vagy az erdőben, után pedig „forognak” tovább.
A sokféleség megterheli a kutyákat
A feladatok sokasága mellett a sokféleség is igen megterhelő a kutyák számára, hiszen gondoljunk csak bele: teljesen más képességek, készségek megmutatására van szükség az eltérő terepeken, és a kutyák éles váltással pár órán belül a mezei kereséshez kijelölt hatalmas, tágas rét után egy sűrű erdőben találják magukat, ahol egészen eltérő elvásárokkal kerülnek szembe.
Hogy a példánknál maradjunk, a mezei keresés során a térölelő, magas orral végzett, a szelet tökéletesen kihasználó munkát teljesítő kutya számíthat maximális pontszámra, egy erdei vércsapa-munka során pedig a feladat csak akkor teljesíthető eredményesen, ha a kutya a földre szegezett orral, szinte centiről centire dolgozza ki nyomot. Vagyis az első feladatnál a magas orr és a viszonylagos szabadság a jellemző (természetesen ez nem szó szerint igaz, de a kutya kötöttségek nélkül, jelentős távokat fut, rá van bízva, hogy hogyan találja meg a jó szelet, hogyan használja az orrát stb.), míg a másodiknál a nyomról való jelentősebb letérés már pontveszteséget eredményez.
Fejben is ott kell lenni
Jól látható tehát, hogy nemcsak a feladatok nagy száma a megterhelő a kutyák számára, hanem az is, hogy itt – divatos kifejezéssel élve – fejben nagyon ott kell lenni. Vegyük hozzá ehhez azt is, hogy a többnapos versenyek sok órás utazást és idegen helyen alvást feltételeznek, ráadásul a feladatok között pihenni sem egyszerű – képzeljük csak el, hogy egy kutya, amely például a víz mellett várakozik a sorára, hiába a megszokott autóban, a megszokott boxban foglal helyet, azért folyamatosan hallja a lövéseket, a kiabálást, a sípszót, esetleg a többi kutya hangját a kacsa űzése közben… nem nehéz elképzelni, hogy milyen felfokozott állapotba kerül mindeközben. Pihenésre tehát sok lehetősége nincs, mégis csúcsteljesítményt kell nyújtania, amikor sorra kerül. Természetesen ezekre a helyzetekre, az autóból való gyakori ki- és beszállásra, a várakozásra lehet és kell is tréningezni a kutyákat. Sokszor egy vizsga vagy verseny sikere múlhat ezen, hogy mennyire „esik szét” egy kutya a nap végére.
A Főversenyen tehát nem elég úgy-ahogy teljesítgetni a feladatokat a dobogóra kerüléshez, hanem stabil, kemény helytállásra van szükség két napon keresztül. Az eredmények is jól jelzik mindezt, hiszen idén például összesen 7 kutya végzett díjban.
Szerző: Fazekas Anna
Képek: Bilek Ferenc
A cikk a 2024-es januári a Kutya újságban jelent meg először.
