Napjainkban, ha valaki a magyarságot jellemző állatokat veszi sorba, annak biztosan az első három között ugrik be a „szürkemarha”, hivatalosan a magyar szürke szarvasmarha. Mára ez az állat összefonódott a pusztai életérzéssel, a hagyományos állattartással, sőt mivel sokan ismerik a Feszty-körképet, még a honfoglalással is. Nem is nehéz számukra megtestesíteni ezeket a romantikus elképzeléseket, hiszen robosztus testméreteik, hosszú szarvuk igazán különleges megjelenést kölcsönöz számukra.
A magyar szürke szarvasmarha története
Ha jobban megvizsgáljuk ennek az emblematikus állatnak a történetét, láthatjuk, hogy nem volt ez mindig így. A 19. századi romantika idején – mikor a Feszty-körkép is készült – több, mára nem bizonyított történet is keletkezett eredetükkel kapcsolatban. A két legjobban elterjedt szerint, a magyar szürke szarvasmarhák még Árpád vezér hadaival együtt érkeztek a Kárpát-medencébe, egy másik közkedvelt elmélet szerint pedig a kunok hozták be ezeket a marhákat a 13. században, akik IV. Béla engedélyével települtek az országba. Ezeken az elméleteken kívül még számos létezik, de a mai modern archeozoológiai vizsgálatok egyiket sem igazolták.
Bökönyi Sándor és tanítványa, Bartosiewicz László kutatásai szerint hosszú szarvú marháról a 14. század közepe tájától beszélhetünk, de a 17-18. századra válik általánossá a típus. Így bár még nem terjedt el, de arról beszélhetünk, hogy a magyar szürke szarvasmarha ma ismert változata a 18. század második felére alakul ki.
A század elején járványok tizedelik az európai, magyarországi szarvasmarha állományt és egyre több marha érkezik keletebbről Európába: Moldvából, Podóliából, Törökországból. A „mi” marhánkhoz küllemben hasonlatos típus Podóliában (mai Ukrajna, Moldova) alakult ki és az országon áthajtott állatok egy része itt maradhatott, keveredhetett a hazai szarvasmarha állománnyal és formálódott a hazai körülményekhez, kialakítva a mai magyar szürke szarvasmarhát.
A 19. századi gyors létszámbeli felfutás az 1900-as évek elején csökkeni kezd, egyre elterjedtebbek a magyar tarka marhák, főleg a jobb tejelő adottságaik miatt. A fajta mélypontját az 1960-as évekre érte el, mikor a hazai állomány három állami gazdaság gulyáira apadt (6 bika, 200 tehén). Megmentését Dr. Bodó Imre nevéhez kötik, aki pont ebben az időszakban került a Hortobágyi Állami Gazdasághoz és a felsőbb utasításokkal mit sem törődve, a gulyásokkal közösen titokban választottak ki és neveltek fel nyolc bikaborjút, melyek később az újratenyésztés alapjai lettek. A fajta ma élő valamennyi egyede visszavezethető ezekre a bikákra.
A magyar szürke szarvasmarha megjelenése
A magyar szürkemarha szilárd szervezetű, szívós, színe rendkívül variábilis, szarva hosszú, változatos állású. Kifejlett egyedei szilajságot és valódi őserőt sugároznak. Ecsedi István írása a hortobágyi gulyákról ezeket a tulajdonságokat szinte drámai módon bizonyítja: „a rendszerint rosszul teleltetett jószág az Isten szabad ege alatt él tavasztól őszig; a gyakran beköszöntő szárazság idején se takarmánya, se ivóvize megfelelő nincsen; a primitív enyhelyek nem nyújtanak igazán védelmet, sárban kell hideg földön feküdnie; a forrón tűző napsütés is megvisel embert és állatot is egyaránt.”
Ezeket a körülményeket valóban csak a magyar szürkemarha viseli/viselte el. Az állatok színe attól függően változik, hogy milyen idősek. A borjak születésekor “pirók” (narancsos, vörösbe hajló) színűek, később fokozatosan világosodnak, szürkülnek, mígnem 4-6 hónapos korukra ki nem alakul a jól ismert szürke küllemük. A szürkének azonban rengeteg árnyalatát hordozzák, mely színeket a gulyások külön nevezték, számtalan változatban, ilyenek: a daruszőrű, taplószőrű, szőke, kékes daruszőrű, ezüst-fehér, ezüstszürke, rigó szőrű stb.
A bikákra jellemző, hogy a 3-4 éves kor betöltésével fekete, „kormos” foltok jelennek meg a testük különböző részein. Még fontosabb és egyedibb ismertetőjegyük a szarvuk. Tenyésztői szempontból lényegesnek tartják a széles szarvtövet. Hosszúságuk szerint az ökröknek van a leghosszabb, mely elérheti az egy métert is, a bikáké valamivel rövidebb, míg a legrövidebb és legvékonyabb szarvuk a teheneknek van. A pásztoroknak a szarvakra volt/van a legtöbb szavuk, melyből egyes írások több tucat féléről is beszámolnak, egy-két érdekesebb közülük: csákóra indult szarvú, szarva hegyi kesely, kutyaölő szarvú, kabak szarvú és így tovább. Régen a szekér elé fogott állatok szarvalakulására különösen figyeltek, szarvigazítót is használtak, hogy a kívánt formát elérjék. Nemcsak a szarvak formája, hanem színük is változatos, megkülönböztetnek fehér, zöld és a kettő közötti színű ún. kártyás szarvat. Ugyanakkor a sárgás színű, viaszos szarvszín nem kívánatos, a tenyésztésből kizáró hiba. A szarv változatainak és különböző alakulásuknak fenntartása ma is fontos a fajtán belüli sokféleség megőrzésére.
A Magyar Szürkemarha Tenyésztők Egyesülete a fajta tenyésztésénél fontosnak tartja a hagyományos, kulturális örökséget képviselő extenzív gulyabéli tartást napjainkban is. A tenyésztésbe állított egyedek évenként egy borjat ellenek, extenzív körülmények között, a borjak azonnal alkalmasak a ridegtartásra. Az állatok kihajtástól behajtásig gulyákra osztva legelnek, télen pedig minden káros következmény nélkül tarthatók a szabad ég alatt, azonban a szélárnyék és a száraz szalma fontos kikötés. Ez a tradicionális tartásforma, valamint az extenzíven legelt gyeptársulások összetétele együttesen járulnak hozzá a magyar szürke marha húsának sajátos minőségéhez, ízvilágához, mely húszsírsav összetétele humán táplálkozás szempontjából előnyösebb, mint a nagyüzemi tartástechnológia esetén.
A magyar szürke szarvasmarha és a hungarikum kutyafajták
Bár talán keveset beszélünk róla, de hungarikum kutyafajtáink és a magyar szürke szarvasmarha kialakulása szorosan kapcsolódhat egymáshoz. Igaz, a történeti áttekintésnél tisztáztuk, hogy a szürkemarha mai változatának kialakulása arra az időre tehető, amikor már az országunk Nyugat-Európa felé irányuló marhakereskedelme visszaesett, de azt biztosan tudjuk, hogy a középkorban nagyrészt Magyarország látta el az európai hús piacot marhával. Akár évente 200 ezer marha is elhagyta az országot a nyugati piacok irányába. A tenyésztés fő területe az Alföld volt, az állattartás külterjes módon zajlott, hatalmas pusztákkal rendelkező mezővárosok jöttek létre.
Az első feljegyzések 1360-ból származnak, a 15. század elején kezdett felfutni és az 1570-es évekre érte el a kivitel a csúcspontját. Átlagban 30 állat után alkalmaztak egy kísérőt. A kupecek a hajcsárokat és az állatokat egyaránt közvetítették. Így történhetett, hogy míg a magyar kereskedők ritkán hagyták el az országot, a hajtókat külföldön is alkalmazták. Őket pedig sokszor elkísérték útjaikon kutyáik is, melyek még fajtákra nem különültek el, elnevezéseik lehet, hogy azonosok voltak mai fajtanevekkel, de küllemük nem volt egyöntetű, inkább típusok voltak azonosíthatók. Ezeket a kutyákat külhonban gyakran elcserélték, vagy csupán otthagyták és helyettük másikkal indultak vissza, akár vemhesen tértek haza. Így (is) kerülhettek az országba azok a kutyák, melyek szerepet játszottak később pumi és mudi fajtáink kialakulásában is.
Szerző: Kovács Attila
A cikk először az a Kutya újság 2024-es szeptemberi számában jelent meg.
