indulnak sárga vizslájukkal Nyitraivánkán. / Forrás: Arcanum, Nimród, 1917.08.10.
A magyar ősnemes turócszentmihályi és alsóköröskényi Thuróczy család számos tagja – Thuróczy Tibor (1882–1947) és testvére, Thuróczy Károly (1879–1946), valamint édesapjuk, Thuróczy Vilmos (1843–1921), illetve nagyapjuk, Thuróczy János (1808–1891) is – tartott és tenyésztett sárga magyar vizslát már a XIX. században, melynek állománya a századfordulóra egyre zsugorodott, szinte teljesen kiveszett. A megmentésükért indított mozgalmat Thuróczy Tibor „A régi, magyar sárga vizsla” című írása keltette életre, mely 1916. november 20-án jelent meg a Nimród újság vadászeb mellékletében.
Szomorkás hangvételű cikkében Thuróczy Tibor búcsúztatót mondott egy olyan fajta fölött, mely korábban az ország minden szegletében megtalálható volt, s „ha kiegyenlített formában nem is, de páratlanul jó, egyforma tulajdonságokkal rendelkezett”. Soraiban felidézett több magyar sárgát, melyből nagyapjánál is volt pár, ahogy szinte minden környékbeli kúrián. Búsan szemlélte, ahogy az általa oly nagyra tartott vizslák száma egyre fogyatkozott, s azon elmélkedett, hogyha annak idején – amikor még volt belőlük több – egy „ahhoz értő s az ügy iránt szeretettel bíró ember” a kezébe vette volna a szervezést, talán meg tudták volna őket menteni a kipusztulástól.
„A nagybátyámnak volt egy ilyen sárga szukája mely minden tekintetben kitűnő vizslatulajdonságokkal bírt… Ezt a szukát később nagybátyám apámnak ajándékozta s nálunk több ízben volt fia… És csudálatos képen ezen szuka fiai is mind átörökölték a sárga színt és igen nagymértékben a jó tulajdonságokat is. Egy alkalommal egy Fónagy-féle, barna foltos pointer kantól lettek fiai. Az ivadékok mind sárgák lettek… Ezen pointer kantól származó alomból apám egy szép kan kölyköt az én számomra hagyott meg… Én ezen kitűnő sárga vizslámat tovább tenyésztésre soha nem használtam, mert megdönthetetlen elvem az, hogy oly egyedekkel, melyeknek leszármazása hitelesen nem bizonyítható, melyek valamely konstans fajhoz nem tartoznak, nem szabad tenyésztenünk. Éppen azért pusztult ki a magyar sárga vizsla is, mert nem törzskönyvezték. Tulajdonosaik nem törődtek azzal, hogy csak az egy fajhoz tartozókat párosítsák s a leszármazásról ha már nem is országos, de legalább saját maguk vezettek volna törzskönyvet. Ha tiszta fajban tenyésztettek volna és ezen ideiglenes törzskönyvi adatok alapján később a fajta jelleget is meg lehetett volna állapítani s így létre jöhetett volna az országos törzskönyvezés is.” – Palatitz Ferencz: Néhány szó a magyar sárga vizsláról (Thuróczy Tibor úr cikkéhez) / Nimród, 1917.01.20.
„Kár ezekért a vizslákért, mint sok-sok más értékesért, mit veszni hagytunk és hagyunk ebben az országban.”
Két hónappal később Thuróczy cikkére válasz érkezett. A szervezett vadászeb tenyésztés érdekében többször felszólaló Palatitz Ferencz, személyes tapasztalatát megosztva szintén a témán merengett.
A két cikkíró beszámolója több pontban is nagyon hasonlított. A sárga vizslák pontos eredetének felkutatásával például egyikük sem járt sikerrel. Csupán annyit tudtak megállapítani, hogy „egy konstans, kitenyésztett törzsből származtak mind”. Ezt azzal támasztották alá, hogy jellemző külső és belső tulajdonságaikat stabilan tudták örökíteni, ami csak hosszú időre visszanyúló, tudatos szelekció eredménye lehetett.
„Ismertem egy sárga szukát, melynek egy Hanvay-féle kávébarna, foltos kannal való párosításából mindig sárgák voltak a kölykök s ezeknek és ivadékaiknak, melyekkel én is tenyésztettem, leszármazottjai kivétel nélkül örökölték a sárga színt, más színnel való párosítás esetén is. De a kitenyésztett faj mellett bizonyít nagy tanulékonyságuk is, illetve az, hogy mindaz, amit egy vizslától várunk, már velük született.” – Thuróczy Tibor: A régi, magyar sárga vizsla / Nimród, 1916.11.20.
Palatitz sorait bizakodóbban zárta. Reménykedett abban, hogyha a háború véget ér, még tehetnek valamit az ügyben. Végül megemlítette a Nimród főszerkesztőjét, Kerpely Béla lovagot, – mint a magyar vadászeb tenyésztés fáradhatatlan előmozdítóját – aki e nemes törekvés segítője lehet.
Kerpely Béla ez utóbbi cikkhez egy rövidke szerkesztői lábjegyzetet csatolt, miszerint:
„Magam is ismertem gyermekkoromban ezt a kiváló sárga vizslafajtát. Talán még van belőlük elvétve. Kérem azért vadásztársaimat, jelentse be szerkesztőségünkhöz, aki ilyeneket ismer, megadva a pontos címet. Talán tehetünk még valamit az érdekükben, tenyészkiválasztás útján.” – Nimród, 1917.01.20.
Egy hónappal később Thuróczy Tibor és Palatitz Ferencz gondolatai nyomán, valamint Kerpely Béla felhívására megtört a jég, és megindult a magyar sárga vizsla mozgalom, melynek egyetlen és legfőbb célja volt: „megmenteni a végkipusztulástól a sárga magyar vizslát”.
A Nimród szerkesztősége teljes mellszélességgel az ügy mellé állt. A gyakorlati kivitelezés támogatását Morvay Loránd, neves pointer- és szettertenyésztő biztosította. Kérték, hogy akinek régi fajta sárga magyar vizslája van, az jelentse be a szerkesztőséghez, és küldjön származási adatokat illetve fényképet is az ebről. Mindeközben megpróbálták feltárni a fajta eredetét, és vázoltak egy kezdetleges tenyésztési programot, illetve három (Morvay-, Potocky- és Blaskovich-féle) standard javaslatot, amik a tenyészkutyák kiválasztásánál támpontot jelentettek. Egyúttal Morvay Loránd és Kerpely Béla lovag bejelentette az ideiglenes magyar vizsla törzskönyv megnyitását. A lap olvasóit pedig biztosították arról, hogy az ügy minden egyes mozzanatát nyilvánosságra fogják hozni a Nimród hasábjain.
A mozgalom elég nagy érdeklődést váltott ki, és egyre-másra érkeztek a szerkesztőségbe a lehetséges tenyészkutyákat bejelentő, vagy éppen a mozgalmat illető gratuláló, buzdító levelek.
Az első vizsla, akiről képet közöltek és beválogattak a tenyészprogramba: LAURA volt, Kasza Ferenc mosdósi főintéző kutyája. Ő lett a mozgalom 1. számú törzsszukája. Laura ekkor már nem volt fiatal, pontos kora ismeretlen, talán úgy 1910 körül születhetett. Származásáról adatot nem közöltek.
1917 júliusában Kerpely Béla bejelentette, hogy sikerült egy elsőrangú, tipikus magyar sárga vizsla kant felfedeznie, aki méltó párja lehet Laurának. A tulajdonos (Darnay Kálmán, Zala megye) kutyáját jelképes összegért átadta a Nimród szerkesztőségének.
Ott megállapították, hogy a fiatal kan teljesen megfelel az elvárt régi magyar típusnak, csak a nevét, „Pritt” kellett megváltoztatni, mert az nem volt elég magyaros. A mozgalom 1. számú törzskanjának neve végül HONVÉD lett. Honvédot Kasza Ferenc gondjaira bízták, aki Laura mellett helyezte el. Így meglett a mozgalom első tenyészpárja, kilátásba volt helyezve az első alom.
Azt előre kikötötték, hogy kölyköt csak olyan kaphat, aki írásban köteleződik el a mozgalom és annak elvei mellett, valamint a tenyésztésben a mozgalom által delegált bizottság utasításai szerint fog eljárni.
A mozgalom első magyarvizsla-alma 1917. november 2-án született meg, Honvéd és Laura párosításából. A szigorú szelekció miatt, a hat kölyökből csak hármat hagytak életben. „Miután a kölykök közül három túl sok fehér jelzést viselt, ezek kiirtattak és az anya alatt hármat hagytunk meg, két kant, egy szukát. A két kan tiszta sárga, vékony fehér csillaggal a homlokon, a szuka teljesen jeltelen sárga. Miután a tiszta sárga szukát megtartjuk továbbtenyésztésre, valamint egy kant is, legfeljebb egy kan fog ez alomból eladatni, de erről még nem disponáltunk.” – Nimród, 1917.11.20.
Ugyanekkor a mozgalom hírt adott egy másik magyarvizsla-alomról, mely dr. Remenyik István hevesi földbirtokosnál született. Remenyik doktor Donna nevű sárga szukája 1917. július 20-án hét kölyköt szült, gróf Ráday Gedeon Pick nevű kanjától. A kölykök közül csak a két legtípusosabb szuka kölyköt hagyta meg. Az egyik kis szuka ARA Blaskovich György tápiószelei birtokára került, a másik pedig Graefl Andorhoz, a kétútközi kastély urához. Blaskovich később nem győzte dicsérni kutyája képességeit. „Ara ugyanis háromhónapos létére olyan szófogadó, hogy az bármely öreg vizslának dicséretére válhatna, apportíroz és parancsra akár negyed óráig dauban (dropp) marad, mint az az egyik felvételen is látható.” – Nimród, 1917.11.20.
1917 decemberében dr. Potocky Dezső a mozgalom tevékeny tagja jelezte, hogy újabb kutyákat talált a tenyészprogram számára. Halka Dániel homokszentgyörgyi főerdész tulajdonában volt egy STANCI nevű szuka (szül. 1911), és egy hozzá hasonló korú kan, FELO. A mozgalom mindkét kutyát a törzsállományba iktatta. Felotól és Stancitól 1918. április 23-án már bejegyzett alom született.
A Nimród eközben arról is beszámolt, hogy a mozgalom egy újabb törzsszukát regisztrált. A kaposvári Sass János tulajdonában lévő RICA (szül. 1908), „a típust reprezentáló, ugyanakkor vadászatilag is kiváló” vizsla volt. 1917. november 20-ig a mozgalom két kant és hét szukát vezetett be az ideiglenes magyar vizsla törzskönyvbe. Köztük a szintén Kaposváron élő dr. Nemes István FICKÓ nevű kanját. Fickó és Rica sikeres párosításából 1918. március 4-én újabb magyar vizsla alom született. Rica ezután még két alom anyja volt, utolsó kölykei 1920 tavaszán jöttek világra.
A cikk folytatása az a Kutya újság 2024-es júniusi számában olvasható!
Szerző: Zöldhelyi Adrienn
