A fajta neve, boerboel (ejtsd: búrbul) azokra a holland telepesekre utal, akik a 17. században azért utaztak Afrika déli csücskére, hogy ott a Holland Kelet-indiai Társaság kereskedelmi hajói részére állomást létesítsenek, ahol friss élelmet tudtak felvenni. Az ide érkezők a társaság részére gazdálkodni kezdtek, és szükségük volt egy erős őrző-védő kutyára, amely segített megvédeni a családot és jószágot. A „boer” holland-afrikaans szó és farmert jelent, míg a „boel” pedig kutyát.
Hosszú és szerteágazó történet
A boerboel eredete ködbe vész. A legenda szerint a terület első intézője, Jan van Riebeek hozta magával 1652-ben az első bullenbijtert (magyar fordításban bikaharapó), egy ma már nem létező molusszust, melyet odahaza marhacsordák őrzésére és hajtására használtak. Az őt követő többi holland, német és francia telepes is mind magával hozta nagy testű kutyáit. 1795-ban, a napóleoni háború idején Nagy-Britannia megszállta Fokföldet.
Az angol hadsereggel együtt érkeztek bulldogjaik és masztiffjaik. Valószínuleg ezek génjei fontos szerepet játszottak a boerboel kialakításában, akár csak olyan afrikai őshonos fajta, mint a khoi dog. A farmernek pontos elképzelése volt kutyájával kapcsolatosan: kiváló testi felépítés, egészséges és ellenálló szervezet. Emellett bátornak, de nem vakmerőnek kellett lennie, aki gazdája minden mozdulatára odafigyel és megvédi családját. Gyakran ők képezték a ragadozók és ellennel szemben az első védelmi vonalat. A zord és szélsőséges körülmények között csak a legerősebb fizikumú és szellemu egyedek maradtak életben. Így aztán a tudatos tenyésztést a természetes szelekció egészítette ki. A múlt század elején a De Beers gyémánt-kereskedelmi társaság bányáik őrzésére nagy számban importált bullmasztiffokat, melyeket szintén kereszteztek a boellal. A boerboel a fenti körülmények hatására alakult ki. A korabeli fényképeken ugyanúgy festenek, mint ma.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben mégis veszélybe került ez a kiváló eb azáltal, hogy sokan hirtelen elkezdték kedvtelésből tartani. A kereslet nagyobb volt a kínálatnál és így megjelentek a pénzhajhász kutyaszaporítók, akik nem sokat adtak a boerboel nemes jellemzőire, ráadásul más fajtákkal keverték. Szerencsére két lelkes tenyésztő, Lucas van der Merwe és Jannie Bouwer időt és pénzt nem kímélve a nyolcvanas években feltérképezte a tisztavérű állományt. A fellelt kétszázötven kutyából csak hetvenkettőt találtak minden tekintetben elfogadhatónak. Ezek lettek a mai törzskönyv alapjai. A két kinológus összeállította a fajta standardját, majd több társukkal közösen megalapították a Dél-Afrikai Boerboel Tenyésztők Szövetségét. Így fajtát az utolsó pillanatban megmentették a kihalástól. Hosszú története ellenére az FCI mind a mai napig nem ismeri el a boerboel-t, melyet Európában hivatalosan először az 1995-ös brüsszeli világkiállításon mutattak be. A KUSA, a Dél-afrikai Kennelszövetség munkakutyák körébe sorolja. Akárhogyan is, a dél-afrikai masztiffnak is nevezett kutya egy igazi sikertörténet. Hazájában roppant népszerűségnek örvend. Nem csoda, hiszen egy erőtől duzzadó, intelligens, félelmet nem ismerő, magabiztos és kifejezetten territoriális őrkutyáról van szó, amely minden körülmények között megvédi területét és családját az idegentől, legyen az ember vagy állat. A betolakodónak gyakorlatilag nincs esélye vele szemben. Mindazonáltal nyugodt és megfontolt kutya, mely csak szükség esetén támad és leginkább csak vészhelyzetben ugat. Közkedveltsége érthető egy olyan országban, ahol félelmetesen magas az erőszakos bűncselekmények aránya és ahol napirenden vannak a farmerek és munkásaik elleni gyilkos támadások.
Megjelenés
A szemlélő azonnal felismeri a boerboel masztiff jellegét: erős csontozatú, fejlett izomzatú, nagy tesű fajtáról van szó, melynek vaskos nyaka és öblös mellkasa van. Feje tömbszerű. V-alakú fülei magasan tűzöttek, közepes nagyságúak és lelógóak. Az ajkak húsosak és kissé lelógnak. Szőrzete rövid, sűrű, puha tapintású és fényes.
Színe a halványbarnától a sötétvöröses barnáig különböző árnyalatú lehet, maszkkal vagy anélkül. Esetenként függőleges csíkok tarkítják a kültakarót. A szemek színe a világosbarnától a sötétbarnáig változhat. Az arcorri rész fekete, sokszor a szemek körüli terület is. A kanok ideális marmagassága 66 cm, míg a szukáké 61 cm, de az 5–6 centiméterrel alacsonyabb méret is megengedett. Vaskos felépítése ellenére a boerboel mozgása meglepően könnyed és lendületes.
Sok odafigyelés
A boerboel-t már korai kölyökkorban el kell kezdeni nevelni, játékos módszerek használatával. Határozott és következetes tulajdonosra van szüksége, aki megszabja számára a határokat. Mivel szeret gazdája kedvében járni, könnyen motiválható, bár – főleg idősebb korban – önálló kezdeményezésre is hajlamos. A drasztikus fegyelmezést nem viseli el. Ez könnyen vezethet bizalomvesztéshez, sőt kiszámíthatatlansághoz, ami életveszélyes egy ilyen fizikumú kutyánál. A fiatal korában elmulasztott szoktatást utólag már lehetetlen nála korrigálni. Emiatt különösen fontos a korai fegyelemre nevelés és ennek folyamatos fenntartása. A család tagjai iránt rendkívül odaadó és hűséges, kifejezetten kedveli a gyermekeket. Velük mindig a legnagyobb óvatossággal bánik, még az idegen csemetékkel is. Megfelelő képzéssel kiválóan szocializálható, és ha gazdája egyértelművé teszi, hogy egy számára idegen személy szívesen látott vendég, elfogadja az illetőt. A szocializációt persze folyamatosan fenn kell tartani. Idegen kutyákkal szemben gyakran barátságtalan marad. Mind e mellett játékos, főleg labdázni és apportírozni szeret. Erős állkapcsa miatt a játékszerek általában nem tartanak sokáig.
Fáradhatatlan fizikum, feneketlen bendő
A boerboel-nak közepes a mozgásigénye, viszont bőséges területre van szüksége, hiszen óriási kiterjedésű afrikai tanyákon való életre tenyésztették. Ezért nem árt egy nagy kert és a rendszeres hosszabb séta, már csak azért is, mert hajlamos az elhízásra. Borzasztóan kitartó, akár órákon keresztül képes ügetni anélkül, hogy elfáradna. Mivel nem kedveli az idegen kutyákat, házon kívül nem ajánlatos hagyni szabadon futni.
Dél-Afrika kedvenc kutyája hatalmas étvágyú, főként fiatal korban. A takarmányra kiadott összegeket némileg egyensúlyozzák az alacsony állatorvosi költségek, ugyanis nem jellemzőek rá az egészségügyi problémák, bár esetenként előfordulhat csípődiszplázia, a szemhéjak befordulása vagy éppen kifordulása. Átlagos élettartama 12–13 esztendő körül mozog, de a 15 éves kort is elérheti. Sajnos nem minden országban látják szívesen a boerboelt. Dániában például érthetetlen módon harci kutyának minősítették és 2010-ben teljesen betiltották, de Franciaországban vagy Malajziában sem engedélyezik a tartását. Romániában, Oroszországban és Ukrajnában különösen veszélyes besorolást kapott és emiatt csak bizonyos feltételek betartása esetén szabad tartani, illetve tenyészteni.
Magyarországon nincs akadálya a tartásának, Dél-Afrikán és a szomszédos Namíbián kívül egyre népszerűbb Hollandiában és az Egyesült Államokban. Ez az ellentmondásokkal teli, minden kutyabarát szemét gyönyörködtető fajta mind mai napig őrzi őseinek szilaj karakterét, melyhez az afrikai szavannában szüksége volt az életben maradáshoz és őrző-védő feladata elvégzéséhez. A dél-afrikai boerboel egy időnként önfejű, de alapjaiban jóindulatú izomkolosszus, mely sok szeretetet képes adni, de meg is követeli azt. Nem tűri a durva kényszert, pozitív megerősítési módszerekkel viszont kiválóan nevelhető.
Dr. Polgár György
Johannesburg
