Az Isten megteremtette a világot, bizonyára volt valamilyen kifürkészhetetlen oka, hogy a kutya életkorát körülbelül ötször rövidebbre mérje, mint a gazdáét. Pedig az embert amúgy is annyi fájdalom éri életében, valahányszor el kell köszönnie valamelyik szerettétől, valahányszor látja, hogy eljön a búcsú perce, mert ezt eleve és elkerülhetetlenül meghatározza a puszta tény, hogy a másik néhány évtizeddel korábban született.
Csakugyan eltűnődhetünk, vajon okosan tesszük-e, ha szívünkbe zárunk egy lényt, amelyet elér az aggkori gyengeség és a halál, még mielőtt a vele egy napon született ember voltaképpen felserdülne. Milyen gyorsan illan az élet, figyelmeztetnek szomorúan az öregség jelei a kutyán, amelyet alig néhány éve – sőt úgy tűnik, mintha csak néhány hónapja – esetlen, megható kis kölyöknek láttunk, de már tudjuk, hogy két, legföljebb három év múlva kimúlik. Bevallom, hogy egy-egy kedves kutyám vénülése mindig beárnyékolja kedvemet, s hogy nem ez a legkisebb a gondfelhők között, amelyek sötétségbe borítják a jövőt minden előre néző ember szemében. S csak tetézi ezt a súlyos vívódást, amelyet minden kutya gazdája átél, ha a szeretett állat végül valamilyen gyógyíthatatlan aggkori betegségben sorvadozik, és felmerül a komor kérdés, hogy vajon részesítsük-e – és ha igen, mikor – a fájdalommentes narkózishalál végső jótéteményében.
Hálát adok a sorsnak, hogy különös módon mindeddig megkímélt ettől a válságtól: egyetlen kutyám kivételével valamennyi magas korban múlt ki, gyors és könnyű halállal. Erre azonban nem számíthatunk, s ezért nem is tudom egészen rossz néven venni az érzékenyebb embertől, ha a fájdalmas, elkerülhetetlen búcsúzásra való tekintettel, tudni sem akarnak arról, hogy kutyát tartsanak. De lényegében azért mégiscsak rossz néven veszem tőlük. Hiszen az már megmásíthatatlan törvény, hogy az ember élete során minden örömért valami fájdalommal fizet, és voltaképpen szánalmas kuporgatónak tekintem azokat, akik lemondanak az emberi élet egyébként is oly kevés, etikailag kifogástalan öröméről puszta félelemből, hogy fizetniök kell majd a számlát, amelyet a sors előbb-utóbb benyújt. Aki a szenvedés garasaival fukarkodni akar, csak húzódjék meg holmi aggszűznek való padlásszobácskában, ott száradjon el lassan, mint egy meddő, gumós növény, amely soha nem szökök virágba.
Ha elpusztul hűséges kutyánk, amely tizenöt évig kísérte lépteinket, az bizony nagyon nagy fájdalom, csaknem akkora, mint egy szeretett ember elhunyta. De bizonyos szempontból mégis könnyebb elviselni, és ez nagyon fontos dolog: az a hely, amelyet ember barátod foglal el életedben, mindörökre üres marad: kutyád helyét azonban ismét be lehet tölteni.
Igaz, hogy a kutyák a szó legvalódibb értelmében egyéniségek, személyiségek – én vagyok az utolsó, aki ezt tagadná. De azért mégiscsak jobban hasonlítanak egymáshoz, mint az emberek. Az élőlények individuális különbözősége közvetlen, egyenes arányban áll szellemi fejlettségük fokával: két azonos fajtájú hal gyakorlatilag egyforma minden akciójában és reakciójában; két aranyhörcsög vagy két csóka között szakértő szem már észrevehet, megállapíthat egyéni, magatartásbéli különbségeket; két szürke varjú vagy két nyári lúd olykor nagyon is eltérő egyéniséggel rendelkezhet; akkor hát mennyivel inkább láthatjuk ezt a kutyáknál, amelyek domesztikált állatok lévén az egyéni viselkedés variációs lehetőségeinek sokkal szélesebb skálájával rendelkeznek, mint az említett nem domesztikált állatok.
Másrészt azonban a kutyák lelkük legmélyebb ösztönrétegeiben, vagyis azokban a vonatkozásokban, amelyek gazdájukhoz való viszonyukat meghatározzák, mégiscsak nagyon hasonlóak egymáshoz; ha azonos fajtájú kölyköt szerzünk be, legtöbb esetben felfedezzük, hogy a kicsi ugyanazt a helyet tölti be a szívünkben és életünkben, amely régi barátunk távozásával megürült. Ez a vigasz bizonyos körülmények között oly gyors és maradéktalan lehet, hogy szinte már szégyenkezünk hűtlenségünkön. Lám ebből a szempontból is hűségesebb a kutya az embernél, mert ha a gazdája hal meg, a kutya bizonyosan nem talál vigaszt jelentő pótlást fél esztendő alatt.
Olyasvalaki, aki nem akarja elismerni, hogy egy állattal szemben morális kötelezettségeink lehetnek, talán szentimentálisnak, sőt egyenesen nevetségesnek véli ezeket a gondolatokat. Engem viszont sajátos eljárásra ösztönöztek.
Amikor öreg Bullymat egy napon szélütés érte, és holtan találtam „ugatóösvényén”, egyszerre mélységesen sajnálni kezdtem, hogy nincsen egyetlen ivadéka sem, amely pótolhatná. Tizenhét esztendős voltam akkor, még soha nem veszítettem el kutyámat. Bully volt az első halottam. Szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire hiányzott nekem. Elválaszthatatlan kísérőm volt, lépteinek sánta ritmusa – annyira összeolvadt tulajdon lépteim zajával, hogy már nem is hallottam ezt a meglehetősen hangos topogást, és a vele járó szuszogást sem. De a hiánya azonnal feltűnt. A Bully elpusztulását követő első időben jöttem rá, hogy miféle pszichológiai mechanizmus ébresztette, sőt kellett, hogy felébressze a szellemekben való hitet a naiv emberekben.
A hosszú éveken át szakadatlanul hallott lépések olyan tartós hatással vésődtek az agyamba – a pszichológia egyébként eidetikus utóképnek nevezi ezt a jelenséget –, hogy a kutya halála után még hetekig világosan, fizikailag érzékelhetően követett ez a hang. Ha tudatosan odafigyeltem, egy csapásra elnémult, de mihelyt másra gondoltam, mintha ismét hallottam volna a poroszkálást meg a szuszogást. Öreg Bullym szelleme, a bicegő kutyakísértet csak akkor tűnt el véglegesen, amikor Titi, az akkor még ügyefogyott fruska kezdett a nyomomban járni. Régóta halott már ez a kutya is – jaj, milyen régóta! Csakhogy az ő szelleme máig is itt üget, szimatol a nyomomban, mert én magam gondoskodtam arról, hogy így legyen!
Ez az az eljárás, amiről az imént beszéltem. Amikor ugyanis Titi élettelenül feküdt előttem, rádöbbentem, hogy őt is pótolni fogja majd egy másik kutya, ahogy ő pótolta Bullyt.
Szégyelltem hűtlenségemet, s ezért különös fogadalmat tettem: jövőben csak az ő ivadékai kísérhetnek! Egy meghatározott kutyához az ember már természet adta okokból sem lehet hűséges, de a kutya nemzetségéhez igen! Hiszen a természetnek már lényegénél fogva is többet jelent a törzs, mint az egyed.
Valahányszor kis Susim, amelynek őseit megengedett módon jelentős beltenyészetük révén nyolcadíziglen ismerem, megmorog és megugat (később biztosan megharap egy kicsit) egy-egy kellemetlen ismerőst, akit én szemforgató kedvességgel üdvözlök, mert szavai egy pillanatig sem ejtik tévedésbe – a tény, hogy megérzi valódi lelkiállapotomat, nem csupán Tititől örökölt jellemvonása, nem, Susi ilyenkor maga Titi! És amikor Susi az egerésző ragadozó állatok szokásos nagyívű ugrásaival, és chow-chow ősanyját, I. Pygit jellemző túlzott szenvedéllyel egerekre vadászik a száraz mezőn, akkor ő maga Pygi. És ha miközben „feküdj”-re idomítom – mert egy ideje már ezzel foglalkozunk –, ugyanazokat a csintalanságokat, átlátszó kifogásokat találja ki, hogy felállhasson, amelyeket tizenegy évvel ezelőtt dédnagymamája, Stasi ötölt ki, és ha hozzá hasonlóan imád meghemperegni minden pocsolyában, és naiv ártatlansággal mímelve, fülig csatakosan beszaladni a házba, akkor ő maga Stasi.
És mindannyiszor, amikor csendes, vízparti ösvényeken, poros országutakon vagy nagyváros aszfaltján nyomon követ, összes érzékével arra ügyelve, hogy el ne veszítsen, ő minden kutya – az első hozzánk szegődött aranysakáltól kezdve ahány csak valaha is gazdája nyomában poroszkált –, a felmérhetetlen mennyiségű hűség és szeretet!
Részlet Konrad Lorenz: Ember és kutya című könyvéből.
A cikk először az a Kutya újság 2024-es júniusi számában jelent meg.
