Vadásztacskó? – kérdezték már sokan. Még vadászok közül is sokan nem ismerik igazi értékét. Pedig van vadásztacskó, amelyet e név méltán illet. Amidőn vadásztacskóról esik szó, mindig a felejthetetlen Marci kutyám jut eszembe, amelyet úgyszólván tanítás nélkül, saját szenvedélye és esze avatott vadásztacskóvá. Már egészen fiatal korában mutatkozott nagy vadászszenvedélye s ezt kimúlásig megőrizte. Pár esetet felsorolok vadászatiból. Lássuk mit is tudott….
A vércsapán
Amint a rókavadászatnál láttuk, gyakran szükségessé válik a sebzetten menekült róka utánkeresése. A meleg csapán a jó tacskó könnyen meg is találja. A használati tacskó nemcsak a róka, de a csülkösvad csapáján is jól dolgozik, mert ez a tulajdonság a vérében van. Ügyes vezető szép eredményeket érhet el vele, míg hozzá nem értők teljesen elronthatják. Nem akarom azt mondani, hogy a tacskó fölöslegessé teszi a vérebet. A nagyvad vadászatánál a vérebnek megvan a hivatása s aki teheti, ne mondjon le arról a vadászélvezetről, amelyet a vérebbel végrehajtott utánkeresés jelent. Azonban nem mindenkinek adatott meg az a jólét, hogy különböző vadászkutyákat tartson, különösen ott, ahol a fővad ritkábban fordul meg. A tacskó a vérebet pótolni tudja. Nem nagyzolás ez. Számos példa és a német használati versenyek bizonyítják. Kajtatás közben Marci ugratott egy bakot, amely a lövés után hátsó lábaival kirúgott, azután eltűnt az erdőben. Marcival egyidőben érkeztem arra a helyre, ahol a bakot a lövés érte. Marcit pórázra vettem, magam gondosan figyelve vért, csontszilánkot vagy vágott szőrt kerestem, de nem találtam. Ezután lecsatoltam a kutyát, amely egyet-egyet vakkantva elindult a meleg csapán arra, amerre a bak elugrott. Rövidesen elnémult a kutya, majd ismét csaholni kezdett és pár perc múlva állandóan egy helyről ugatott. – Megvan a bak – szóltam – és elindultam a hang után. Mindig közelebb hallottam a kutya telt hangját. Alig hittem a szemeimnek, amidőn mintegy 600 lépésre a lövés helyétől megpillantottam a kutyát, amint a kimúlt bakot csaholta. Sok, sok dicséret és simogatás után egy jó falattal is megjutalmaztam.
A fenti esetet csak a kutya kiváló „dermedtre csaholó” tulajdonsága miatt és azért említettem meg, hogy néha ilyen könnyen is kézrekeríthető a sebzetten menekült vad. Jó lövésnél – ha tűzben rogyva nem maradna a helyszínen – a vad rendesen rövid távolságra kimúlik. Szerencsés esetben jó széllel még ki nem képzett tacskó önállóan is megtalálhatja a kimúlt állatot és hangadással jelezheti. A nem halálosan sebzett vad nagyobb távolságra menekül és ott rendesen egy sűrűségben rejtőzik, elfekszik. Ha a tacskó azonnal üldözi, akkor sebágyából ismét tovább menekülhet.
A szarvas természetesen hasonló körülmények között nagyobb utat tesz meg és sebágyából is nagyobb távolságra megy tovább. Igaz ugyan, hogy úgy az egészséges, mint a sebzett csülkös vad talán a tacskót kevesebbre becsüli a nagyobb ebeknél s ezért előtte lassabban menekül, kisebb utat tesz meg, sőt ki is tarthat, mégis alig számíthatunk eredményre a szabadon dolgozó tacskónál. A tacskó nagyon szenvedélyes vadászeb és ha szabadon engedjük utánkeresni, akkor a csapa fordulatainál könnyen letér. Ha vadban gazdag területen a sebzett csapáját frissebb nyúl- stb. csapa keresztezi, az szintén tévútra vezetheti, különösen akkor, ha a vér kevés, vagy egyáltalán nem található. Az ilyen veszélyek kikerülése miatt a tacskót pórázon engedjük a vércsapán. Természetesen csak olyan kutyáról lehet szó, amelyet mesterséges, valamint a hideg csapán való tanítással erre előkészítettünk. Az utánkeresést legalább egy óra leforgása után kezdhetjük. Az esti órákban a sebesítettet csak másnap kereshetjük. A pórázról csak akkor engedjük el a kutyát, ha a sebzett vagy kimúlt vad már a közelünkben fekszik és ezt a kutya idegesebb viselkedéséből vagy más jelzéseiből gyanítjuk, vagy ha a csapa olyan terepen vezet, ahol a kutyát vezetéken nem tudjuk követni (vizenyős, sűrű szederindás stb.) később esetleg ismét pórázra vesszük. A tacskónál kétféle utánkeresési munkát különböztetünk meg; a „dermedt vadhoz való vezetés”-t, és a „dermedtre csaholás”- t. a dermedt vadhoz való vezetésnél, vagy pórázon vezet az eb a vadig, vagy ha az sűrűségben fekszik, szabadon engedjük és a vad megtalálása után visszajön, tudtunkra adja azt, hogy a vad bent fekszik és odavezet. (A tudtuladás módja a kutya természetre szerint változik, pl. a farkát csóválja, ugrándozik, hangot ad stb.) a tacskó nem szívesen hagyja ott zsákmányát s így ezt a módszert ritka tacskó tanulhatja meg éppúgy mint másfajták. Sokkal természetesebb a dermedtre csaholás, amelyhez tehetsége is van. Gyönyörű hallani, amikor a kutya az álló vagy dermedt vadat jó hanggal jelzi addig, amíg a vadász odajön a kegyelemlövést megadni. Egy esti cserkészeten lőtt szarvastehén eltűnt a sűrűségben. A meglövés helyén elegendő vér és kevés vágott szőr maradt. Látszott a csapa iránya is, amelyet tört zöldgallyal megjelöltünk úgy, hogy a törött vége a sebzett menekülésének irányát mutatta. Így könnyebb a csapa feltalálása, különösen, ha környezettôl elütő gallyakat, vagy magasabb jelzéseket csinálunk. Az éjjel kedvező volt az utánkeresésére, eső nem mosta el az elhullatott vért. Kora reggel kezdődött az utánkeresés. A fővad sebágyában kitarthat a tacskó előtt, de amidőn észreveszi a vadász közeledését tovább menekül, ezért a váltóhoz puskások állottak fel. A tacskón kívül egy fogós foxterriert is vittünk, amelyet egyik segéd a keresô kutya után kb. 20–30 lépésre rövid pórázon vezetett, hogy az esetleg sebágyából menekülő szarvast megállítsa, amire a tacskó nem képes. A tacskót rövidre fogott vezetőszíjon (6–8 m hosszú, sima bôrszíj), rossz széllel vezetjük a lelövés helyére, 10–20 lépésnyire előtte azonban elegendô szíjat adunk neki, hogy nyugodtan kereshessen. Később is hosszú szíjat engedünk, mert így nyugodtabban dolgozik, de ügyelni kell arra, hogy a jelzéseit (vér, stb.) mindig megfigyelhessük. Amint a lelövés helyéhez közeledek, észrevehető, hogy a kutya vért érez, izgatott lesz s izgalmában átugorta a csapát. Rövid pórázon visszavezetem, újból a lelövés helyére eresztem. Nyugodtan körözni kezd, elegendő pórázt kap. „Keress kutyám!” biztatásra belefekszik szíjába és megindul amerre a csapa vezet. Nyugodt, folyékony menetben követve – oly helyeken, ahol biztos jelek maradtak – zöld gallytöréseket hagyok vissza. Eleinte több vér, később mindig kevesebb volt található, amiből magas lövésre lehetett következtetni. Nehéz keresésünk lesz – gondoltam. Jóideje, hogy nem találtunk vért. A kutya megáll, körülszimatol. Talán elvesztette a csapát. Rövid pórázra veszem, megsimogatom és nagy ívben visszatérek az utolsó vércseppet jelzô töréshez. Itt pihenőt tartok, majd újból megkezdôdik a munka. A kutya a körözés után ismét előbbi úton halad, tehát előbb is neki volt igaza. Nagy volt az öröm, amidôn ismét egy kis vért találtunk. Másfél óra óta tartott a hosszú munka, amidőn a kutya egy sűrű cserjés felé fordult. Ebbe vezetett a csapa, ahová pórázon nem követhettük. Mielőtt lecsatoltam volna a kutyát, körüljártam vele a sűrűséget, de semmi jel sem igazolta azt, hogy a sebzett kiment volna. Visszatérve az eredeti csapára, azt a kutya ismét felvette. Óvatosan lecsatoltam a pórázt és bíztattam a keresésre. Nem sokára távolodó csaholás hallatszott. A másik kutyát is a vad után engedtem. A szarvas kitört a sűrűségből és a váltónál álló egyik vadász felé tartott, aki megadhatta neki a kegyelemlövést.
A kis kutya nyomon üldözve már csak a kimúlt tetemre talált, amely mellett csaholni kezdett. Az utánkeresés majdnem minden esetben más és más. Sokszor a leggondosabb keresés sem vezet eredményre. Legbiztosabb a pórázmunka, ahol a kutyát ellenőrizhetjük és ha meggyőződtünk arról, hogy téves úton halad, akkor a vezetést is átvehetjük egy rövid időre. Ilyenkor rövid pórázra vesszük. Amely kutya csak meleg csapán dolgozik, attól ritkán várhatunk eredményes munkát, mert ha nincs vér, megszűnik munkaképessége. Fiatal kutyával sohase kerestessünk akkor, ha sikertelen munkával számolhatunk, mert elvesztheti kedvét. Ellenben jól kiképzett kutya mögött vihetjük és megtalálás után csaholtatjuk.
Vaddisznó hajtására és utánkeresésére is igen kiváló a tacskó. A vaddisznó vagy kitart a tacskó előtt és becserkészhetjük, vagy menekül és ilyenkor a tacskó a puskacső elé hajtja, legalább is jelzi útját. Vaddisznóhajtásra jó, ha több idősebb kutyát vihetünk magunkkal. Ügyes tacskó kitér a támadások elől, de azért előfordulhat, hogy a felbőszült disznó elkapja a kutyát és darabokra tépi. Különösen az utánkeresésénél könnyen megesik ez. A jó tacskó hanggal hajt, a sebesültet olykor 4-5 km távolságra is követi. Nagy hóban, ha nincs megfagyva, nehezen mozog a tacskó. Egyes tacskók 8–10 évig is kitartottak, mint disznós kutyák.
József Ákos „A tacskó” 1936. – részlet
