A kutyázás sokunk számára egy életen át tartó elfoglaltságot, hobbit, kikapcsolódást, rekreációt jelent, s ez különösen igaz a vadászkutyákkal foglalkozókra, de még inkább a vérebesekre. Ez a tevékenység a vadászat, a kutyázás magasiskolája, sok ember számára már nem is hobbi, hanem életforma. A sebzett nagyvad utánkeresése időigényes, fizikailag megterhelő és ráadásul nincs benne hétvége vagy ünnepnap – ha egy vadász sebzett és segítséget kér, menni kell esőben, sárban, olykor még karácsonykor is. Nem is tudják ezt a tevékenységet eredményesen, hosszú időn keresztül űzni.
A magyar vérebezés
Ahhoz, hogy megértsük a vérebezés lényegét, szeretnék egy-két dolgot ismertté tenni. Jelenleg két vérebfajtával dolgozunk alapvetően: a Németországban a XIX. század végére kitenyésztett nehezebb, erőteljesebb felépítésű hannoveri vérebbel, illetve a belőle kitenyésztett filigránabb bajor hegyi vérebbel.
Hazánkba osztrák közvetítéssel érkezett meg a két fajta és velük a vérebezés kultúrája is. Az osztrák-magyar véreb egylet 1901-ben alakult meg, és a Monarchia fennállásáig működött. A trianoni békeszerződés következtében nem csak a hegyvidéki vadászterületek, hanem az ott szolgáló vérebek és vezetőik is elcsatolásra kerültek, így lassan újjá kellett építeni ezt a tevékenységet Magyarországon. Öt alapítóval (a német hannoveri véreb klub (Hirschmann Verein), a bajor hegyi véreb klub (KBGS) mellett Ausztria, Svájc és Magyarország 1931-ben megalakította az azóta is működő Nemzetközi Véreb szövetséget (ISHV).
A Magyar Véreb Egylet
A II. világháború után 1956-ban újraéledő szervezetnek a Magyar Véreb Egylet (továbbiakban MVE) fontos tagja volt, de gyakorlatilag a 70-es évekig alig volt véreb és vérebvezető hazánkban. Az 1971-es vadászati Világkiállítás kapcsán rendeztünk egy Véreb világkupát, melyet Sas Emil nyert meg Valkói Pesta nevű hannoveri vérebével.
Ezzel az eseménnyel újfent bekapcsolódtunk az ISHV tevékenységébe, és azóta számos nemzetközi véreb fővizsgát – amelyet versenyként, egyfajta világbajnokságként lehet értelmezni – rendeztünk hazánkban (1977 Lábod; 1983 Lábod; 2003 Kaszó; 2013 Keszthely; 2021 Kaszó). 1969-től kezdődően újjáéledt a hazai vérebezés, amelynek motorja a világhírű lábodi vadászterület volt, élén dr. Galamb Gábor vadászati igazgatóval. Nálunk is egyre többen vezettek vérebet, az ország több pontján is tartottak vérebtanfolyamokat, és megrendezésre kerültek hazai versenyek is. Folyamatosan nőtt a MVE tagsága, jelenleg mintegy 300 tagunk van, az aktívan dolgozó vérebeink szám országosan mintegy 150 db, az évente a kutyáink által megtalált sebzett nagyvad mennyisége cca. 3000 db, melyek hús- és trófeaértéke megközelíti a 800 millió forintot.
Hely szűkében
A versenyeket korábban többnyire állami gazdaságok, erdőgazdaságok vadászterületein lehetett méltó körülmények között lebonyolítani, mivel a folyamatosan növekvő létszám miatt problémák adódtak a szervezés során. Ezt kiküszöbölendő új helyszínek felkutatása kezdődött meg a ‘90-es években. A legnagyobb problémát mindig is a szűkös szálláskapacitás jelentette, hiszen a legnagyobb állami vadászházak is maximum 20 fő részére tudtak szállást biztosítani, a többiek 10-20-30 km távolságban találtak maguknak szállást. A korábbi zárt HM protokoll vadászterület szerepből kibújni szándékozó Kaszó azonban 120 férőhelyet, és az évi közgyűlés lebonyolításhoz szükséges termet is biztosítani tudta a számunkra. Természetesen emellett a technikai adottság mellett mindenképpen szükség volt az ottani szakszemélyzet odaadó, lelkes munkájára is, hogy az 1990-ben megrendezett első megmérettetést az azóta eltelt 33 évből 30 esetben sikeres Kaszó kupa kövesse.
A sorból hiányzó három alkalom közül 1996 azért esett ki, és került a rendezvény Lábodra, mert Kaszón augusztus végén egy nemzetközi verseny, egy véreb világkupa került lebonyolításra, s egy éven belül kétszer a házigazda szerepét még Kaszó sem tudta volna felvállalni. Szinte ugyanez ismétlődött meg 2003-04-ben, hiszen 2003 novemberében Kaszó adott otthont a 28. Nemzetközi (ISHV) vérebversenynek, s az ezt követő tavasszal nem fővizsgát, hanem fajtabemutatóval egybekötött klubnapot tartottunk Kaszópusztán.
Minden vérebvezető álma a Kaszó kupa
Maga a rendezvény hivatalosan fővizsga, de sokan országos versenyként is értelmezik, éppen ezért Kaszó kupát nyerni majd’ minden vérebvezető álma, komoly dicsőség, amely csak keveseknek adatik meg. Ezidáig mindössze két vérebvezetőnek, a sellyei Jung Jenőnek (2) sikerült többször elhódítania a kupát (Rózsafa-menti Alex 1997; Heiteri Dölyfös „Maxi” 2004), valamint Ozvári Zoltánnak (4) (1993 Nyomkereső Alfa Betty; 2002 Répcementi Nyomkereső Amanda; 2016 Zemplén-erdei Léda „Szofi”; 2023 Zemplén-erdei Viki). A többieknek mostanáig egyszer-egyszer volt ilyen sikerben részük, viszont elmondható, hogy két vadászhölgyünk is van a nyertesek között (Tóth Réka 2007, dr. Dákay Zsuzsanna 2011).
A kaszói esemény már kinőtte az eredeti kereteit, s ez ügyben sokat köszönhetünk Végvári Jenőn kívül az őt követő vezérigazgatóknak, Tamás Jánosnak és 2010-től ifjabb Galamb Gábornak, aki vérebes családba született, hiszen édesapja, dr. Galamb Gábor Lábodon vadászati igazgatóként szolgálva kollégáival egyetemben (Jakab István, Böhm István, Lengyel Sándor) megalapozta az újabb kori vérebezést hazánkban. Fia személyében egy elkötelezett vadász és a véreb ügy támogatója került a Kaszó Zrt élére.
Napjainkban az év legfontosabb vérebes eseménye a Kaszó kupa, ahol ott kell lenni, sokan jönnek családdal együtt, ahol generációk nőttek fel, akik Kaszó nélkül nem is igazán tudják elképzelni a szezonzárást. Olykor a megnyitón 300 ember figyeli az abban az évben indulókat, akik közé nem is egyszerű dolog bekerülni: 6-8 kutyánál több nevezést nem igazán tudjuk elfogadni, úgyhogy már a kaszói indulás ténye is dicsőség. Tendencia azonban, hogy itt nem csak a vérebesek tartják fontosnak a megjelenést, hanem a jägerek, vadászkutyások színe-java tiszteletét teszi, s ezen a két napon megmerítkezik a szakma legmélyebb bugyraiban.
Tradíció a péntek esti halászléfőzés már évek óta a bajai vérebes tagtársak jóvoltából. Korábban péntek éjfélkor kezdődött a sportcsarnokban a mezítlábas örömfoci, de mióta a közülünk egyetlen igazolt futballistaként játszó Kaczúr Bandi achillese egy ilyen alkalommal elszakadt, ez a tradíció megszakadt.
Kaszó az elmúlt évtizedekben kiemelkedő szakmai eseménnyé, jelenséggé vált, s kívánom, hogy minden vadászkutyás csapat megtalálja a maga helyét, helyszínét, ahová évtizedeken át hazajárhat, ahol szívesen fogadják őket.
Szerző: Buzgó József – MVE elnök
A cikk először az a Kutya újság 2024-es februári számában jelent meg.
