Dr. Simicskó Istvánnal, az ismert politikussal, a volt Honvédelmi Miniszterrel, a MEOESZ elnökségi tagjával és frissen megválasztott alelnökével beszélgettünk.
– A beszélgetés alapján elsősorban a kutyás embert szeretnénk bemutatni olvasóinknak. Adódik a kérdés: Mitől és hogyan lett kutyás?
– Mint oly sok más embernél is, nálam is családon belül indult a dolog, hiszen a kutyák iránti érdeklődés és szeretet kisgyerekkorom óta megvolt. Én vidéken születtem, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, és Tiszavasváriban voltam kisgyermek. 5-6 éves voltam, amikor a szüleim felköltöztek Budapestre. A dédnagyapámnak, aki 94 éves kort élt meg és pásztorember volt, volt egy fekete mudija – én, mint kissrác nagyon szerettem ezzel a mudival játszani, a kutya is szeretett engem, tehát mindig öröm volt, mikor a dédnagyapám eljött hozzánk, és hozta a kutyát is magával. Egyszerűen így belém ivódott ez az egész dolog, és alig vártam már, hogy lehessen önálló kutyám.
Budapest egy bonyolult hely volt mindig is, manapság is az, a kutyatartás szempontjából sem egyszerű. Persze a kutyatartásnak a kultúrája változóban van, bizonyos értelemben azt látom, hogy pozitív irányban, és nagyon sok idős ember, egyedülálló idős ember is tart kutyát. Ennek a kultúrája szerintem fontos, hogy erősödjön, mert a kutya a legrégebbi társa az embernek. Azt sose felejtsük el, hogy valamilyen oknál fogva, a Jóisten kegyelméből, ez már csak így teremtetett és rendeltetett el, hogy az élő világból, az állatvilágból az ember mellé elsőként a kutya szegődött, jóval megelőzve a lovakat, a különböző háziállatokat, a szarvasmarhákat, a baromfiféléket és a többit.
Visszatérve a gyerekoromra, Csepelen éltünk, és itt kaptam meg az első kutyámat, aki egy keverék volt. Sajnos a közös udvar miatt nem volt hosszú idejű a kutyatartás, mert a szomszédok nagyon ellenezték, és ezért el kellett őt ajándékoznunk.
Az első törzskönyvezett kutyám egy sarplaninac volt, 1986-ban vásárolták a szüleim. Nagyon büszke voltam rá, sok kiállításra elvittem, Hungária Fajtagyőztes címet szerzett, CACIB és CAC kiállításokon is diadalmaskodott. Nagyon jó természetű kutya volt, erős őrző-védő tulajdonságokkal. Később egy pulit vettünk mellé, mert úgy gondoltam, a nagy, robusztus sarplaninac mellé jól illik egy élénk, fürge kistestű terelő kutyafajta. Amúgy eredetileg kuvaszra vágytunk, de valahogy pont akkor nem volt alom, ezért esett a választásunk a sarplaninacra, aki 13 évig élt velünk, és egy fantasztikus kutya volt. Egyébként a puli is az volt, de végül a dédnagyapai örökség és a praktikusság miatt a mudihoz tértünk vissza.
Más oka is volt ennek: akkoriban még nem voltam benne a MEOE vezetőségében, és nem rendelkeztem hozzáféréssel a tenyésztési adatokhoz, de az apróhirdetéseket nézegetve feltűnt, hogy bizonyos fajtákból nagyon sok hirdetés van, más fajtákból pedig alig egy-egy, vagy még egy sem. Ezek közé tartozott a mudi is.
– Önnek mindig is szívügye volt a magyar kutyafajta. Sokat tett azok elismeréséért.
– Valóban így van. Én akkor már parlamenti képviselő voltam, és próbáltam hangsúlyozni, hogy mindenképpen érdemes lenne odafigyelni arra, hogy a magyar kutyafajtákat mentsük meg, karoljuk fel, és segítsük a hazai kutyatenyésztést abban, hogy ezt a 9 magyar kutyafajtát meg tudjuk menteni az utókor számára. A divat sok mindent felkap, nincs ez másképp a kutyafajtákkal sem: egy-egy film, egy-egy könyv nagyon sokat dobott mindig is egy-egy fajtának az ismertségén és a népszerűségén. És nyilván amellett, hogy sokan tisztességes, becsületes tenyésztést végeznek, sajnos jelentős számban megjelennek a szaporítók is, akik ennek a divatnak a pénzügyi előnyeit próbálják meg kihasználni. Ennek hatására aztán az állomány felhígul, és ezt a folyamatot mindenképpen meg kell állítani.
Visszatérve arra, ami az én feladatom akkor volt: meggyőződéssel képviseltem, hogy a 9 magyar kutyafajtára fel kell hívni a figyelmet. 2003 őszén írtam egy országgyűlési határozati javaslatot, amely azt tartalmazta, hogy mind a 9 magyar kutyafajta váljon nemzeti kinccsé. Ezt kibővítettem egy másik listával, amely arról szólt, hogy az őseink által kitenyésztett haszonállataink, tehát a magyar szürkemarha, a magyar tarka, a rackajuh, a fodrostollú magyar lúd, a tyúkfajtáink, a közel 50 galambfajtánk mind-mind legyenek nemzeti kinccsé nyilvánítva. Véleményem szerint nem csak az a fontos, hogy rájuk irányítsuk a figyelmet, és hagyományőrző tevékenységet folytassunk, hanem az is, hogy megtaláljuk a mai használati értékét is ezeknek a kutyáknak. És hogyha van lehetőség, akkor népszerűsítsük a magyar fajtákat az iskolai nevelés során és a kiállításokon is.
Nagyon sok kiállításon láttam azt, hogy az adott országban a nemzeti kutyafajtáit népviseletben vezetik fel az emberek, van egy nagyon jó PR-ja ennek, és ügyesen az ország arculatába is beillesztik. Amikor Japánban jártam, ott találkoztam nemzeti kincs fogalmával: nagy becsben tartják a nemzeti fajtát, az akitát – gondoljunk csak Hachiko szobrára, de regény és film is készült róla.
Úgy éreztem, hogy ez az, amit nálunk is meg kell tenni, több jelet is kaptam erre, amik megérintettek, és ezért írtam meg a határozati javaslatot. Ennek napirendre vételét sajnos az akkori parlament 13-szor leszavazta, de 14-edszerre sikerült keresztül vinni, és nagy örömömre megszavazta a parlament. És azóta én azt látom, hogy nyilván nem csak ennek hatására, hanem egy összefogás hatására, amelyben a MEOESZ is hatalmas szerepet vállalt, nagyon sok minden történik a magyar fajták felkarolása érdekében. 2008-ban az általam írt és a Parlament elé benyújtott másik javaslatomban, amely a Hungarikumok védelméről szólt, sikerült a magyar fajtákat hungarikumokká nyilváníttatnom.
– Beszéljünk most pár szóban a MEOESZ-es tevékenységéről, illetve pár szóban arról, amit sokan nem tudnak: Simicskó István közel 20 éve elvégezte a küllembírói tanfolyamot is.
– Mindig is nagy érdeklődéssel és tisztelettel viszonyultam a MEOE irányába: Ez egy 125 éves egyesület, 1899-ben jött létre, az egyik legrégebbi civil egyesület Magyarországon, tehát ez azt mutatja, hogy az őseink nagyon fontosnak tartották a jó példákat átvenni Európából és a világból.
Gondoljunk csak bele: 1879-ben hazánkban már elkezdték törzskönyvezni a kutyákat, és kiállításokat rendeztünk később az Osztrák-Magyar Monarchián belül is, és az Osztrák-Magyar Monarchia alapító tagja volt 1911-ben az FCI-nek. A magyar kutyázás tehát a kezdetektől fogva jelen volt nemzetközi szinten is, és többek között ennek is köszönhető, hogy az FCI standardek elismerésének a sorozatában a komondor 54., a kuvasz pedig 55-ikként lett elfogadva, majd a puli és így tovább. És aztán persze mind a kilenc magyar kutyafajta elnyerte a nemzetközi elismerést az FCI részéről. Csak úgy mellesleg mondom, a németjuhász a 166. számot viseli az FCI sorrendjében. Egyébként a pointer volt az első, nyilván az erőteljes brit hatás miatt.
Azzal, hogy nekünk kilenc kutyafajtánk van, és lehet, hogy talán ezt majd bővíthetjük is, ott vagyunk a nagy nemzetek sorában. A britek nyilván vezetnek 50-60 fajtával, és előkelő helyen állnak a németek és a franciák is. Rajtunk kívül a japánoknak van még kilenc fajtájuk egyébként, az olaszoknak 11, az oroszoknak is nagyjából ennyi. Tehát elmondhatjuk, hogy a nagy nemzetek után vagy közvetlen mellettük ott vagyunk, sőt van, akit meg is előzünk.
Nagyon komoly kinológiai kultúra volt hazánkban már a tizenkilencedik században is, és ezt jól jelzi a MEOE korai létrehozása is. Nagyon sok ország van akár közvetlen közelünkben is, akik jóval később hozták létre a nemzeti kennel klubjukat vagy kinológiai szövetségüket. Sok mindent le lehet ebből szűrni az állattenyésztési kultúrából, az odafigyelésből, a civil szerveződések fontosságából. Számomra természetes volt tehát, hogy az 1980-as évek végén beléptem a MEOE-be.
A küllembírói tanfolyamon azért vettem részt, mert úgy éreztem, hogy ha már az ember ilyen felelősséget vállalt, hogy felhívja a figyelmet a 9 magyar kutyafajtának a fontosságára, akkor ez mindenképpen mélyebb betekintést nyújt számomra, és természetesen a tudásvágy is hajtott. Egy időben rengeteget jártam kiállításokra kiállítóként, de később aktív politikusként rájöttem azért, hogy erre csak mértékkel kell hangsúlyt helyezni. Alapvetően a kiállításon sokan úgy vannak ezzel, hogy – hasonlóan ahhoz, hogy mindenkinek a saját gyereke a legszebb, ezt hajlamosak vagyunk a kutyánknál is így gondolni. Nincs is ezzel baj, hiszen érzelmileg kötődünk a kutyánkhoz, miért lenne ez másképpen.
Ettől függetlenül szerintem a kiállítások színvonala is emelkedett az utóbbi években, évtizedekben, a minősége is egyre jobb, egyre jobb küllembírók is vannak. Én mindig élvezettel figyeltem, akár nevezőként, akár csak nézelődőként a bírálatokat: szeretem megfigyelni, hogy a különböző bírók hogyan bírálnak, milyen nyelvezetben, stílusban, eljárásokban – persze mindezt úgy, hogy van az egésznek egy kötött szabályrendszere.
Nekem ez egy hobbi. Bár van kennelnevem és született nálam jó pár alom – mudikat tenyésztek –, őket is elajándékoztam jó helyekre. Többek között Áder János köztársasági elnök úrnak is, meg jó néhány képviselőtársamnak is ajándékoztam kis mudit, ezzel is megpróbáltam népszerűsíteni a fajtát. Tehát nekem ez egy olyan hobbi, amit tényleg az ember szeretetből csinál és hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy a küldöttgyűlésen megválasztottak elnökségi tagnak, és aztán az elnökség megválasztott alelnöknek, így a MEOESZ egyik alelnöke lehetek Muzslai Péter barátommal együtt, aki szintén kiváló küllembíró. Rengeteget tanultam ezektől a neves bíróktól, Korózs Andrástól, dr. Jakkel Tamástól, Vinnai Andrástól, Harsányi Pétertől, Udvardi Icától, Szabó Sándortól, csak hogy néhány nevet említsek. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy kiemeljem: Jakkel Tamást, aki az FCI elnöki tisztét tölti be, ami megint csak arra világít rá, hogy Magyarországnak stabil helyzete van a nemzetközi kinológiai porondon.
– A MEOESZ-es munkájával kapcsolatban milyen tervei vannak még a jövőre nézve?
– Elsősorban társadalmi-közéleti kapcsolatrendszeremet szeretném segítségül hívni a MEOESZ részére, illetve az állatvédelem területét is kiemelten fontosnak gondolom a magyar fajták megőrzése mellett. Nagyon örültem, hogy Ovádi Pétert kinevezték állatvédelmi kormánybiztossá, és már el is kezdtük a közös munkát. Az állatvédelemre visszatérve: nagyon aktuális most a fül- és farokvágás kérdése: ebben is felajánlottam a segítségemet, és már tárgyaltunk is a kormánybiztos úrral, hogy mi az, ami elengedhetetlenül szükséges, és mi az, ami megnehezíti a hazai tenyésztési munkát. Ami egyértelműen követendő irányelv: A több mint 400 kutyafajta esetében mindig a fajtagazda ország határozza meg a standardet, és ha abban le van írva, hogy a fajtajelleghez tartozik a vágott vagy nem vágott fül vagy farok, akkor nekünk ezt el kell fogadni. Ez egy uniós döntés, az FCI is ezt követi, és ennek értelmében bizony jogunk van beleszólni például a magyar vizsla farkát érintő kérdésekbe. Akinek köze van a fajtához, az bizony jól tudja, hogy ha nem kurtítják a magyar vizsla farkát, akkor bizony a vadászat során a szedresben, a bokrok között és a nádasban – de akár még lakásban is, a bútorok között – gyakori a faroksérülés, így a kutyák egészségét szolgálja, ha folytatjuk a hagyományt. Az FCI is ezt az elvet vallja, és ez egy bölcs döntés.
– Mi a véleménye lapunkról, az idei évben ismét nyomtatott formában elérhető a Kutya újságról?
– Magyarországon gyakorlatilag minden harmadik családban van kutya. Sok száz kiváló tenyésztőnk van, ezért szerintem nagyszerű dolog, ha a sok média felület közül legalább egy a kutyásoknak is szól. Az a Kutya újságot gyerekkorom óta folyamatosan megkaptam, később megvettem. Csepelen a Szent Imre téren volt egy újságosbódé, és ott édesapám mindig megvette nekem a lapot. Sok költözésen túl, a mai napig megvannak a régi számok, és sok érdekes cikket félretettem, ezekből rengeteget tanultam.
Nem titkolom, nagy támogatója voltam és az Agrárminisztérium felé is közbenjártam a lap érdekében, akik nyitottak voltak erre. Nagy hiány volt, de persze látom én is, hogy a világ változik, online történik sok minden, de igenis kell a hagyományos nyomtatott sajtótermék is. Más életérzés egy szép nyomtatott terméket kézbe venni. A rohanó világban nem jut idő erre naponta. De havonta egy minőségi, olvasmányos lapot kézbe venni jó érzés. Lehet tanulni a soraiból, és nagyon jónak tartom, hogy nemcsak kiállítási beszámolók olvashatóak, hanem sok az érdekes téma, fajtabemutatók, tenyésztők és bírók bemutatása. Csak gratulálni tudok hozzá.
A cikk először az a Kutya újság 2024-es szeptemberi számában jelent meg.
