A magyar nemesség építő munkája a kutyatenyésztés terén vitathatatlan. Alkotó tevékenységük eredményét azonban elsodorta a történelem, s ma már vajmi kevesen ismerik azokat, akik lefektették a sportkutyászat, a szervezett kutyatenyésztés alapjait Magyarországon. Pedig a kutyás szervezetek megalapítása, a törzskönyvezés elindítása, a kutyakiállítások meghonosítása, és minden más, amit ma természetesnek gondolunk, egy-egy nemeshez vagy nemesi családhoz köthető. Alapító kinológusaink, a kezdetek nagy tenyésztői szinte mind arisztokraták voltak. Már maga a nemesítés szó is a társadalmi elit, és a fajtatiszta állattenyésztés közötti szoros kapcsolatra utal.
Agarászat és kopászat
Az agarászat modern fénykorát a XIX. században élte, főleg gróf Széchenyi Istvánnak köszönhetően, aki felkarolta és támogatta ezt a nemes sportot hazánkban. Az első magyar kinológiai szervezet (az 1835-ben alapított Agarász Egylet) létrehozója szintén egy a nemesi származású földbirtokos, Pálinkás Samu volt, karöltve a kor más híres agarászaival. Széchenyi István az egyesület több rendezvényén jelen volt, és díjat ajánlott fel a legjobb agarásznak. Az első Agarász Egylet után területenként, vármegyénként több hasonló társulás alakult. A szervezeti létnek a kezdetektől aktív részesei voltak a Galga-vidék urai, a Podmaniczky bárók.
Báró Podmaniczky Géza híres agarász volt, aki az 1870-es évektől több kutyás szervezetben is vezető tisztséget töltött be. Vezetőségi tagja volt a Galgavidéki Agarász Egyletnek, elnöke a minden kutyás vadászati módot felkaroló Sport Szövetségnek, majd az agarász egyleteket összefogó Országos Agarász Szövetségnek. Valamint az ő nevéhez köthető az 1874-ben megrendezett első magyar kutyakiállítás. Sokáig úgy tartották, hogy egy magyar nemes elképzelhetetlen agarak és kopófalka nélkül.
A kopászat XIX. századi elterjedése – az agarászathoz hasonlóan – szintén Széchenyi István nevéhez köthető, aki az 1820-as évek végén 40 fős kopófalkát hozatott Angliából, hogy fellendítse a falkavadászatot Magyarországon. A kopókkal együtt a szigetországból szakemberek is érkeztek, akik a kutyák képzését, munkáját és tenyésztését irányították. A Széchenyi család mellett egészen kiváló kopófalkákkal rendelkezett a Zichy, az Eszterházy, a Károlyi, a Nádasdy, az Andrássy, és a Wenckheim család.
Generációkon át
A nemesi családoknak jellemzően több tagja is elhivatott kutyás volt, melynek hagyományát generációkon át vitték tovább. Gróf Széchenyi Istvánt követve például, számos családtagja köteleződött el különböző kutyafajták tenyésztése mellett. A teljesség igénye nélkül:
Széchenyi Béla tibeti dogot, Széchenyi László és Irma tacskót, Széchenyi György foxterriert, Széchenyi Miklósné skót terriert, Széchenyi János bajor hegyi vérebet, Széchenyi Károly és Károlyné pekingi palotakutyát, japán chint, uszkárt és német dogot, Széchenyi Márton pedig feleségével foxterriert, pulit, illetve tacskót tenyésztett.
Közülük többen kennel- és fajtaklubokban is vezető szerepet töltöttek be a II. világháborút megelőző évtizedekben. A magyar történelmi családok azonban nemcsak közvetlen, hanem közvetett módon is hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar kutyasport később a világ élvonalába kerüljön.
Az angol kolóniák
Az 1880-as években, az Eszterházy uradalom tatai központjában lovas centrumot alakítottak ki, ahová – Eszterházy Miklós gróf meghívására – számos angol lovas szakember érkezett. Trénerek, zsokék, állattenyésztő szakemberek telepedtek le Tatán, ahol komplett angol kolónia alakult ki. Az angolok hazájukból magukkal hozták a kutyák iránti mérhetetlen rajongásukat, és jó néhány angol kutyát tenyésztési céllal. Ezzel nemcsak a lovas, hanem az ebtenyésztési életet is fellendítették Magyarországon. Tatán tevékenykedett például a világhírű lovas tréner Henry Milne, aki collie-kat tenyésztett.
Néhány évvel később gróf Batthyány Elemér megalapította az alagi lovas tréningközpontot, ahova szintén rengeteg lovas szakember érkezett Angliából. Az alagi központban – Tatához hasonlóan – nem csak telivér lovak, hanem angol kutyák tenyésztése is folyt. Korabeli riportok, beszámolók szerint az angolok házainak elengedhetetlen tartozéka volt pár fajtatiszta kutya, főleg a kor egyik legdivatosabb angol fajtája, a collie.
Az egyik alagi istálló tulajdonosa a Pejacsevich grófi család volt, akik szoros kapcsolatban álltak az angol kolóniák tagjaival. Gróf Pejacsevich Albert híres lovas, emellett pedig a századforduló egyik legjelentősebb kutyatenyésztője volt. Legismertebb kutyája egy Rob-Roy nevű collie kan, 1898 augusztusában született Henry Milne lovas tréner tatai tenyészetében. A gróf a collie-k mellett agarak, spiccek, valamint foxterrierek tenyésztésével foglalkozott. A Pejacsevich családnak rajta kívül még legalább négy tagja tenyésztett különböző kutyafajtákat ebben az időszakban.
Számos külföldi arisztokrata versenylovait az alagi vagy a tatai istállókban tartotta. Közülük többen szintén híres ebtenyésztők voltak, akik gyakran adtak el vagy ajándékoztak kutyát úri magyar sporttársaiknak. Emellett tagjai voltak a magyar kennel klubnak és rendszeresen vettek részt magyarországi kutyakiállításokon.
A bikali báró
A századforduló egyik leghíresebb tenyészete báró Puchner Emil és felesége tulajdonában volt. A bikali főnemesi pár baracskai birtokán újfundlandik és délorosz juhászkutyák tenyésztésével foglalkozott. Kutyáikkal számtalan tenyésztési nagydíjat nyertek, kimagasló minőségű tenyészetük egész Európában híres volt.
Emellett Puchner báró kutyatenyésztés témában kiváló szakcikkeket írt. Egy 1905-ös írása szerint a hazai kutyatenyésztésben igazán nagy áttörés csak akkor következhet be, ha az széles körben elterjed, és abban minden társadalmi osztály részt vesz. Ezért különösen fontosnak tartotta, hogy minden réteg figyelmét felkeltse a fajtatiszta kutyák és tenyésztésük iránt. Úgy gondolta, hogy csak ez hozhatja meg a hazai kinológia felvirágzását.
Bár ebben teljes mértékben igaza volt, elgondolása csak az 1920-as évekre valósult meg, mivel a köztes időszak történelmi eseményei erősen visszavetették a tenyésztési törekvéseket Magyarországon. A vészterhes idők után azonban megvalósulni látszott Puchner báró elképzelése és beköszöntött a hazai kutyatenyésztés aranykora.
A magyar fajtákért
A II. világháború végéig körülbelül 110 kutyafajtát tartottak nyilván Magyarországon. A legtöbb külföldi fajta meghonosítása, azok szervezett tenyésztésének elindítása, a magyar történelmi családoknak köszönhető. Az arisztokrácia ugyanakkor, a magyar fajták megőrzéséért is sokat tett. A komondort például a Kovásznay család tenyésztette tiszta vérben az 1840-es évektől.
A századforduló kutyakiállításain etalonként emlegették Kovásznay Zsigmond, illetve fia, Kovásznay Géza komondorait. A kuvasz esetében kiemelkedő volt gróf Ráday tenyészete. A tisztavérű pumik első ismert tenyésztőjeként pedig gróf Festetics Sámuelt jegyzik.
A dr. Raitsits Emil által indított – nemzeti kutyafajtáinkat felkaroló – tenyésztési programhoz az 1920/30-as években egyre több nemes csatlakozott, ezzel is hozzájárulva a magyar fajták terjedéséhez, népszerűsítéséhez itthon és külföldön.
Kéthly Katalin bárónő például számos díjat nyert pumi tenyészetével. Délibáb nevű kennelének törzsanyagát a Hortobágyról szerezte be. Míg gróf Pongrácz János a puli mellett köteleződött el (amellett, hogy valószínűleg ő volt a bobtail magyarországi fajtahonosítója).
De báró Lukács Sándor és felesége is nagyon elhivatott volt a magyar fajták iránt. Híres Rónaőrző nevű tenyészetükben először csak pumikkal és pulikkal foglalkoztak, majd felvették a repertoárba a 30-as évek közepén felfedezett ötödik magyar pásztorkutyát, a mudit. Tenyészetük a 30-as évek elejétől tömérdek díjat nyert, és sok kutyát adtak el vagy ajándékoztak külföldi méltóságoknak.
Gróf Khuen Héderváry Sándorné komondorok, skót terrierek és uszkárok tenyésztésével foglalkozott a szentendrei Héderváry kúrián. A grófné diplomata férjével egy ideig Párizsban élt, ott vásárolta meg egy amerikai úrtól az első uszkárját, melyért cserébe két magyar komondort küldött New Yorkba. Kutyáit külföldön is rendszeresen kiállította, többek közt Párizsban és Monte-Carlóban.
Miután a vadászati jog sokáig nemesi kiváltság volt, így vadászkutyákat elsősorban a nemesi családok tenyésztettek. Mint pl. a magyar vizslák tenyésztésének történetében fontos szerepet játszó Zay, illetve Festetics család.
A Festetics vizslák
A magyar vizslák létszáma a XX. század elejére nagyon lecsökkent. Fajtarekonstrukciójuk az 1910-es években kezdődött meg. A „magyar sárga-vizsla mozgalom”, majd a ’20-as években megalakult Országos Vizsla Club és annak Magyar Vizsla Szakosztálya megpróbálta felkutatni az összes tenyésztésre használható egyedet. Nagyon szigorú szelektálással az 1930-as évekre már kezdett kialakulni egy megfelelő mennyiségű és minőségű állomány.
A magyar vizsla tenyésztés még nagyobb lendületet kapott, amikor herceg Festetics György megalapította a hévízi tenyésztelepet (1937). A tenyésztést a legkiválóbb szakemberek irányították. A hévízi vizslák kitűnő minőségének hamar híre ment, egész Európából jártak hozzájuk vizslát venni. Festetics vizslája volt például az olasz királynak. A tenyésztelep mellett az uradalomban működött egy vizslakiképző iskola, így az eladott kutyák már rendelkeztek alapképzéssel. A jeles uradalmi szakemberek másokkal is megosztották a tudásukat, az uradalomban többször tartottak képzést más tenyésztők és kiképzők számára.
A képzések mellett a birtokon gyakran rendeztek vizslaversenyeket, bemutatókat és kutyakiállításokat. Ezekre a rendezvényekre Festetics György herceg mindig nagyszámú kutyát nevezett. Az 1940-es évek elejére már több, mint 40 aktívan dolgozó tenyész magyar vizsla volt a birtokon. A hévízi vizslák nagy része a háború végére minden bizonnyal odaveszett. A hajdani telep emlékét egy alig egy perces filmfelvétel őrzi.
A II. világháború, majd az azt követő totális diktatúra szinte teljesen megsemmisítette a korábban pezsgő magyar kutyás életet. A háborút a fajtatiszta kutyák alig 10-20 százaléka élte túl. Egy részüket elrabolták a német megszállók, a többi éhen halt, lelőtték, vagy bombák végeztek velük. A híres tenyésztők, kinológusok, kutyás szervezeti vezetők jelentős része bombatámadásban, koncentrációs-, vagy internálótáborban halt meg. Néhányan saját kezükkel vetettek véget életüknek. Aki tudott, elmenekült. Aki maradt, arra kitelepítés várt.
Az új rendszer nem tűrte a polgári csökevényt. Az arisztokraták és státuszszimbólumnak titulált nemesített kutyáik – kevés kivétellel – nemkívánatossá váltak. Igyekeztek őket kitörölni a közemlékezetből. A kutyatenyésztés helyzete az 1970-es évekre kezdett rendeződni, a múltról azonban még sokáig nem beszélt senki. Nyilvánosan ugye nem lehetett, de valahogy sokukrók szóbeszéd sem maradt fenn. Így a háború előtti kutyás élet feledésbe merült, azokkal a nemesekkel együtt, akik rengeteget tettek a magyar kutyászatért.
Szerző: Zöldhelyi Adrienn
A cikk először az a Kutya újság 2024-es februári számában jelent meg.
