A MEOESZ Elnöksége úgy határozott, hogy alapít három olyan díjat, kitüntetést, amellyel azok munkáját kívánja honorálni, akik szervezetünk érdekében kiemelkedően tevékenykednek.
A magyar vadászkutyás élet kiemelkedő alakja volt, aki sok-sok nemzedéket tanított mind személyesen, mind könyvével, a vadászkutyákkal való helyes foglalkozásra, azok betanítására és a vadászatban történő használatára, valamint nem utolsó sorban azok szeretetére.
1895. május 14 -én született Budapesten. (Furcsa hangzású vezetéknevének magyarázata, hogy azt az 1789-es Nagy Francia Forradalom elöl Magyarországra menekült francia arisztokrata őseitől örökölte. A család eredeti neve Tilly volt, ebből lett a könnyebben kiejthető Jilly név.) Iskolai tanulmányait 1917-ben a József Nádor Tudományegyetemen fejezte be, ahol gépészmérnöki diplomát szerzett. Ezután a Fővárosnál dolgozott számvevőszéki mérnökként.
1919-ben megnősült, felesége farádi Veres Katalin, szintén nemesi származású, aki maga ugyan nem kutyázott aktívan, de férjének nyugodt hátországot biztosított. Közös életüket Gödöllőn kezdték, a városhoz haláláig hű maradt, sőt leszármazottai is ott éltek és élnek még ma is, ugyan abban a házban. Mindkét Világháborút megjárta! Az Első világháború végén az albán fronton harcolt, ahol malária fertőzést kapott. Csodával határos módon kigyógyult ebből, az akkor még szinte gyógyíthatatlan betegségből. A Második világháborúban francia hadifogságba került. Mint akkor annyian, családja is menekülésre kényszerült. Mire újra hazatérhettek, a házukat kifosztva, a kenneleket üresen találták. Kezdhettek mindent a nulláról. A vadász- és vadászkutyás élete 1920-ban kezdődött. 1922-ben kezdett tenyészteni, ekkor hozta létre a hamarosan híressé vált „of Gödöllő” kennelt. A tenyésztést és idomítást a vizslák „telivérjének” tartott Pointer fajtával kezdte, amelyhez egész életében hű maradt. Különböző vadásztársaságokban vadászott, ahol már akkor csodálták kutyái munkáját. Az 1930-as évekre már nem csak belföldön, de külföldön is ismertté vált. (Kuriózumként érdemes megemlíteni, hogy az olasz király is vásárolt tőle pointereket!) A háború szörnyűségei és az akkori politikai helyzet miatt, szinte a teljes magyarországi nyilvántartott kutya állomány megsemmisült, szétszóródott. Ez különösen igaz volt a vadászkutya – és az agár – állományra, amelyet a háború utáni politika főúri, nagypolgári csökevényként kezelt és az írmagját is ki akarták irtani. Mindezek ellenére lassan elkezdődött a szétszóródott vadászkutyák felkutatása és a megmenekült, fajtatisztának kinéző egyedek regisztrálása. Ezekkel kezdődött újra a tenyésztés is. Ekkor 1946-ot írtunk. Ebből a munkából Jilly Bertalan is kivette a részét. Előbb csak önszorgalomból, majd az akkor megalakuló Magyar Állami Erdészeti Üzemek főigazgatója megbízta egy Állami Vadászkutya Tenyésztelep és Iskola létrehozásával, később annak vezetésével. Az elsőrendű feladat a magyar vizsla állomány felkutatása, megmentése és tenyésztésének újra indítása volt. Természetesen a fő feladat mellett más fajtájú vizslákat sem hagytak elkallódni. Ezt a telepet két év múlva Gödöllőről Bábolnára helyezték át. Mivel nem kívánt lakóhelyet változtatni, más munkahely után kellett néznie, ahonnan 1955-ben kényszernyugdíjazták. Ezután szabadon élhetett hobbijainak. Politikai okokból fegyvertartási engedélyt nem kapott, így minden idejét hőn szeretett kutyáira fordíthatta. A Pointerek mellett másik kedvelt és általa tenyésztett fajta a simaszőrű foxterrier volt. Ezek után érthető, hogy jó barátságban volt Puy Aladárral és idővel mind inkább bekapcsolódott a MEOE munkájába. Generációk sorát tanította, mind személyesen, mind az 1957-ben megjelent „A vadászkutyák idomítása” című hiánypótló könyvével, melyet fiával, ifj. Jilly Bertalannal együtt írtak. Ennek a könyvnek a legfőbb értéke, hogy nem pusztán íróasztal mellett jött létre, hanem mindent, ami abban található, a saját tapasztalatukból, a mindennapi munkából merítették.
Meggyőződése volt az az alapigazság, hogy egy jó vizslával vadászni a legnagyobb élvezet, ezzel szemben egy elrontott, engedetlen eb pokollá teszi a vadász életét. Sajnos abban az időben az általános vadászkultúra is nagyon alacsony színvonalon állt, vizslát szinte nem is használtak – csak a társasvadászatok voltak engedélyezve –, ha néha mégis felbukkant egy-egy „vadászkutya”, az csak mindent tönkretett le-fel rohangálásával, a nyulak űzésével. Ezen szeretett volna minden áron változtatni, ennek érdekében tevékenykedett. Nem csak a tenyésztőket és kiképzőket okította, küllem- és vizslaverseny bírók valamint kotorékverseny bírók generációi kerültek ki keze alól. Érdemes megjegyezni, hogy az akkor még virágzó kotorék-sportnak is lelkes híve volt. Foxijaival rendszeresen versenyzett és bíróként is gyakran közreműködött. Rendkívül szerény, barátságos, jó humorú ember volt, az alacsony termetben óriási egyéniség lakkozott. Mindenkinek szívesen segített, adott tanácsot. Mind küllembíróként, mind kotorék- és vizslaverseny bíróként elismert munkát végzett. Jómagam is sokszor találkoztam, beszélgettem vele vizslás összejöveteleken. Együtt bíráltunk vizslaversenyeken, kiállításokon. Iránymutatásának, tanításainak eredményeként a magyar Pointer tenyésztés Európa-hírű volt a hetvenes nyolcvanas években. A nemzetközi field-trialokon a magyar tulajdonban lévő Pointerek az európai élvonalhoz tartoztak.
Az évek előre haladtával fizikai állapota sajnálatosan gyengült, ezért rendezvényeken már nem tudott részt venni, de a MEOE munkájába még mindig besegített. E cikk megírása kapcsán beszélgettem unokájával, Jilly Sárával , aki néhány érdekes, testközeli történettel árnyalta nagyapja portréját. ( Sára édesapja, ifj. Jilly Bertalan vitte tovább apja kutyás tevékenységét, tenyésztőként és bíróként is.) Tőle vette át a staféta botot Sára, akinek ma már családi okok miatt kevesebb lehetősége van az aktív kutyás életben való részvételre. Ô és családja mai napig az „ősi” házban laknak. Unokája mesélte el, hogy nagyapja rengeteget olvasott, szellemileg mindvégig friss maradt, olyannyira, hogy pl. 80 évesen kezdett franciául tanulni. A kutyázás nála egy életforma volt. Sára 7–8 éves korában mindig nagyapja körül kotnyeleskedett, szinte állandóan együtt voltak. Együtt takarították a kutyák helyét, ez egy szertartásnak számított. Amikor a vizslák mezei munkája került sorra, Sára is vizsla módra keresett a lucernásban, sípszóra ült, hasalt, apportírozott. Egyébként is sokat játszottak együtt, bújócskáztak, együtt mentek a kutyák heti kenyéradagját beszerezni egy kis, nyikorgó kocsival. Amikor már nehezen mozgott, kiült az udvarra kedvenc vadász székére, Sára vitte oda hozzá a kutyákat a nekik kijáró simogatásra. Felnőve tőle tanulta meg a kutyák kiképzését, többek közt az akkor még divatosabb, – néha szükséges – parforce idomítást is. Életművének és sokéves tevékenységének elismeréseként, 1975-ben, 80. születésnapja alkalmából megtisztelték a „MEOE örökös Díszelnöke” címmel. Egy hosszú, tartalmas élet végén, 1982. január 28-án hunyt el, Gödöllőn.
Korózs András
