Hogyan kell tökéletesen és szakszerűen kutyát sétáltatni? Úgy, ahogy a (bundás) nagy könyv ben meg van írva? Sajnos nem tudom. De hogy kell úgy kutyát sétáltatni, hogy az ember minden féle kalandokba keveredjen? Ebben a témában viszont majdnem profi vagyok.
Közel három év alatt ugyanis igazán elmerülhettem benne. Eddig csavarogtunk ugyanis naponta kétszer édes hármasban Mankával és Jankával, az erdélyi kopó testvérpárral (akik egyébként a Lolka és Bolka, Jajka és Majka nevekre is tökéletesen hallgattak – mármint persze ha ugyanolyan hangszínnel gügyögte nekik ezeket az ember).
Igazán elragadó lánycsapat lehettünk egyébként kívülről – főleg az elején, amikor én szinte görcsösen kapaszkodtam a pórázba, és imádkoztam, hogy még véletlenül se találkozzunk más kutyával séta közben. Idővel aztán belejöttem a dologba, és teljesen nyugodtan el is engedtem őket az egyik kedvenc kutyafuttatónkban. Itt történt a következő: egy napsütéses, idilli napon focizás közben mindketten fogták magukat, és szinte egyszerre rohantak el ugyanabba az irányba. Eleinte nem gondoltam semmi rosszra, csináltak ilyet máskor is: volt, hogy a gödörásás (amit egyébként olyan tökéletes csapatmunkában és összhangban műveltek, hogy egy lomhább robot simán megirigyelte volna) fontosabb volt még a jutalomfalatnál is. Most azonban nem ez volt a helyzet! Egy körülbelül 15 éves fiú szaladt be hirtelen, hátizsákkal. A hátizsákot főleg nem szerették, és azt még inkább nem kedvelték, ha valaki (rajtuk kívül, nem a labda után) a közelükben futkározik. Irdatlan nagy ugatással, szélsebesen indultak el a hívatlan vendég felé, aki mozdulatlanul és kétségbeesve nézett rám. Én próbáltam persze visszahívni őket, és bár amúgy tényleg maximum a második szóra mindig visszajöttek, akkor valahogy ez sem segített. Mintha egy természetfilmben lettem volna, ahol a ragadozó éppen becserkészi a prédáját – így él a fejemben az a néhány másodperc, ameddig oda nem értem a fiúhoz. Manka és Janka ugyanis úgy köröztek körülötte, ahogy a cápák szoktak a moziban. Nem morogtak fenyegetően és nem is ugattak. Csak köröztek. Aztán pedig, mikor odaértem hozzájuk, egy-egy lelkes csaholással üdvözöltek, majd visszarohantak a labdához. A fiú is szó nélkül elnyargalt egyébként, otthagyva engem és hevesen kalapáló szívemet. Ezek után azt hittem, más meglepetés már nem nagyon érhet. Mondanom sem kell, hogy tévedtem.
A három év alatt még egyszer féltem nagyon. Egy hosszú séta végén már a lépcsőházban voltunk, amikor hirtelen megjelent mögöttünk az egyik új szomszéd. Nem igazán tűnt úgy, mintha félne a kutyáktól, és Janka sem morgott, sőt nem is ugatott, csak érdeklődve csóválta a farkát. Én azért természetesen szorosra húztam a pórázt, és nem engedtem oda hozzá. A férfi azonban elindult felénk, és mosolyogva nézett a kutyára. Jankán ekkor sem láttam, hogy bármi ellenvetése lenne, úgyhogy végül odaengedtem hozzá. Egy fél percig minden rendben volt. Azután már csak azt láttam, hogy Janka szájában egy apró – egyébként a bundájával tökéletesen harmonizáló – bézs nadrágdarab van. Amit, ugye kitalálták, az úriember farmerjéből szaggatott ki, ráadásul igen érzékeny területről, a comb környékéről vett belőle mintát. Nem tudom, hogy jelmezbálba készült- e, és azért kellett neki, mindenesetre vigyorgó és büszke feje tökéletes ellentétben állt az enyémmel. Na meg ugye a szomszédéval is. Az ijedtségen és a szó szerint szaggatott farmeren kívül a szomszédnak egyébként nem esett komolyabb baja. Végül ő egy új nadrággal gazdagodott, én pedig egy olyan emlékkel, amit ma már biztosan nem cserélnék el.
Rózsa Zita
