Egyre gyakrabban hallunk olyan híreket, miszerint farkas- vagy medveveszély leselkedik ránk egy-egy erdei séta alkalmával. Vajon mennyi igaz ezekből a hírekből? Mit tehetünk mi, városlakó kutyások annak érdekében, hogy megfelelően viselkedjünk a félinformációktól összekuszálódott világunkban? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ Patkó Lászlóval, a WWF Magyarország Nagyragadozók programjának vezetőjével.
Kutyásként mire érdemes figyelni, és mennyire reális, hogy medvével vagy farkassal találkozunk, miközben az erdőben sétálunk a kutyánkkal?
Mielőtt erre a kérdésre rátérnénk, érdemes kicsit átbeszélni, mivel is van dolgunk. A farkasok utóbbi időben megnövekedett európai állományát 16 17 ezer egyedre becsülik. Annak ellenére, hogy a ragadozó a XX. század derekára kontinensünk legtöbb részén jelentősen visszaszorult, az elmúlt évtizedekben gyors visszatelepedésük kezdődött szinte mindenütt, ahol korábbi természetes előfordulásuk feledésbe merült. Bár ezeket a tájakat az ember mára határozottan átalakította, a környezettudatosság, a csülkösvadfajok – például a szarvas, őz és vaddisznó – létszámnövekedése, valamint a farkasok és más nagyragadozók (például a medvék) törvény általi védelme gyors terjeszkedéshez vezettek. Az alkalmas élőhelyeknek azonban van egy közös jellemzője: a visszatelepülő farkasok és medvék továbbra is ellenérzéseket keltenek sok helyi lakosban, így sokszor a kutyásokban is.
Mégis reális félelem, hogy farkassal találkozzunk kutyasétáltatás közben?
Bár megfordult már nálunk medve, hiúz és farkas is, de a nagyragadozók ittlétét leginkább kameracsapdák rögzítik. A medvével való találkozás szinte esélytelen. A farkasok száma valóban nő, de mivel szintén egy vadállatról beszélünk, ő sokkal inkább elkerül minket, mintsem kíváncsiskodik vagy támad. Azt szoktam mondani, hogy a 2018-as Pest megyei halálos autóbalesetek száma a KSH adatok alapján 84, a regisztrált farkastámadások száma pedig az elmúlt 50 évben egész Európában 38. Ráadásul ezek támadások, nem halálos balesetek, Magyarországon például még egyáltalán nem történt ilyen. Kutyásként a kritikus pont a sétára vonatkozik, vagyis arra, hogy hol és hogyan sétáltatunk. Ha feltételezzük azt, hogy a törvényt betartva pórázzal sétálunk a kutyánkkal, akkor szinte nulla az esélye egy találkozásnak. Arra több európai példa volt, hogy póráz nélkül sétáló kutya elszaladt kicsit kóborolni, majd a behívást követően medvével jött vissza. Ez nem jó, de ahogy mondtam, minimális az esélye.
Bizonyos nézetek szerint a kutyások egy-egy erdei séta alkalmával megzavarják a vadállatok természetes életközegét, főként a jelölésekre gondolok.
A jelölést nem gondolom olyan nagy problémának, hiszen ha a kan kutya séta közben jelöli a farkas területét, az úgyis felül fogja jelölni. Ez persze valamelyest befolyásolhatja a vadállatok viselkedését, hiszen a folyamatos felüljelölés számukra energiabefektetéssel jár. Örök kérdés, hogy hogyan viszonyulunk a természetességhez. Nálunk inkább csak természetszerű állapotok uralkodnak. Kontinensünkön kevés az olyan védett terület, ami emberi beavatkozástól teljesen mentes. Észak-Amerikában vannak még érintetlen vadonok, de nálunk a nemzeti parki területeken is gyakran végeznek vad- és erdőgazdálkodást. A WWF Magyarország is harcol azért, hogy legyenek olyan magterületek, ahol emberi beavatkozás nélküli természetes folyamatok uralkodnak. Erre Magyarországon kevés példa van, a fővároshoz közeli Csarna-völgy például ilyen terület.
Mennyire nyitottak az emberek a számukra új információkra? Hiszen azért valljuk be, a többségünk szinte semmit nem tud sem a farkasokról, sem a medvékről, arról nem beszélve, hogy hiúzt talán még nem is láttunk soha.
Mindenki nyitott, ha megfelelő alázatossággal állunk a másikhoz. A legfontosabb, hogy felfogjuk, hogy a természetnek a részei vagyunk, ahogy mindenki más is. A kutyázás, a kutya is ugye a természet része, ahogy mi magunk is. A WWF Magyarország tevékenységében az a legérdekesebb szerintem, hogy elősegítsük a nagyragadozókkal és a természettel történő együttélést. Ez pedig valójában nem a természetről, hanem az emberek közti konfliktusok csökkentéséről szól. Ma még bőven időben vagyunk a tájékozódásban, hiszen nálunk még sokkal kevesebb medve és farkas van, mint a környező országokban. Míg nálunk 3–5 medve van (nincs pontos adatunk), addig Erdélyben 6-8 ezer, míg farkas néhány tucat, addig Spanyolországban körülbelül 3 ezer. Erdélyből folyamatosan érkeznek híradások más állatokat, illetve embert is érő medvetámadásokról, nálunk e faj kóborló példányai ilyen problémákat nem okoznak. Hazánkban Karancskeszi környékén, a Sajó-völgyben, Aggteleken, valamint a Bükk északi részén szoktak látni kóborolni medvéket, emellett a Börzsönyben jelentették még régebben, hogy láttak ilyen ragadozót, valamint Parád és Parádsasvár környékén is szoktak lenni észlelések lábnyom alapján. Időnként a nemzeti parkok vagy a vadászok kameracsapdái rögzítenek egy egy kósza példányt, ám a kevés átkóborló egyed általában hamarosan vissza is tér szlovák területre, szaporodó állományuk Magyarországon nem ismert.
Mi a jövő a farkasok számát nézve?
A jövő, sőt már a jelen is ingadozva növekvő farkasállomány, amelynek az egész környezetre lehetnek pozitív hatásai, ilyen például a hosszútávon változatosabb erdei élővilág. A farkasok megmaradása azonban csak akkor érhető el, ha alázatosak vagyunk és kíváncsiak más érdekcsoportok – vadászok, erdészek, természetvédôk, döntéshozók – véleményére, és tájékoztatás alapján segítjük elő az együttélést a természettel, a nagyragadozókkal. A WWF 2017-ben indult EuroLargeCarnivores LIFE programja is ezt segíti elő.
Horváth Norber
Fotó: www.unplash.com
