Április 14-én kora délután nyílt meg Kiss Csanád: Ösztönkép című fotókiállítása, amely minden kutyás számára izgalmas kulturális csemege lehet.
A jubileumi kiállítás apropója, hogy Csanád kamerájának fókuszába éppen 10 éve kerültek a családi kedvencek. A kutyások baráti körében, később pedig az egyre bővülő körön kívül is hírnevet szerző fotós lélekkel teli képeivel, szakmája iránti elköteleződésével és a felelős kutyatartás népszerűsítésével hívta fel magára a figyelmet. Állított ki Bécsben, idehaza pedig az „Ösztönkép” c. kiállítása a Mazel Tovban volt látható 2015 őszén, ahol a kiállítást kísérő programok keretén belül az előadók más és más aspektusból közelítették meg a kutyáslét abszolút (kétoldali) boldogságának elérését. Csanád aktuális kiállítását Korom Gábor, a Tükör módszer alapítója nyitotta meg. Az ismert kiképző arról beszélt, hogy néhány év alatt milyen hatalmas – pozitív – változások történtek a kutyázás frontján, elég, ha csak a kiállításnak otthont adó Tereza nevű mexikói éttermet nézzük, ahol egy kutyákról szóló fotókiállítást kutyák társaságában nézzük meg, miközben ehetünk, ihatunk és élvezhetjük ennek a különleges atmoszférájú és izgalmas térbeli megoldásokkal bíró hely vendégszeretetét.
A fotográfussal a megnyitón beszélgettünk.
Hogyan indult a kutyafotózás nálad?
Tíz évvel ezelôtt egy barátom megkért, hogy csináljak a francia bulldogjáról egy fotósorozatot, mert amikor az előző kutyája elpusztult, akkor jött rá, hogy szinte alig volt fotó róla. Én műteremben szeretek dolgozni, így mondtam neki, hogy inkább jöjjön be ő. Annyira jól sikerült a nyolc hetes francia bulldogról a sorozat, hogy pár napra rá eljöttek ennek a kutyának a testvérével.
Aztán kitaláltuk, hogy csináljunk poénból egy portrésorozatot kutyákról, ugyanolyan koncepció mentén, ahogy az emberi portrékat készítjük. Szóltam egy kutyás barátomnak, aki nemzetközi hírű handler és ő segített megszervezni, hogy 8–10 kutyával csináltunk sorozatot. Eltelt három nap, majd csörgött a telefonom, hogy valaki szeretne egy sorozatot a kutyájáról, de neki nemet mondtam. Rá pár órára újra jött egy telefon egy másik embertől…őt már vállaltam. Így indult.
Ez tíz éve történt?
Igen, éppen ebből az apropóból rendezzük most ezt a kiállítást.
Mi alapján válogattad össze a képeket?
Három évvel ezelőtt volt már egy nagy kiállításom és ez annak a kiállításnak a folytatása, kiegészítve újabb képekkel. A cél minél többféle képet és nézőpontot megmutatni a kiállítás során. Alapvetően nagyon szubjektív szempontok alapján választottam. Nehéz megítélni kinek mi az, ami tetszik. Azt vettem észre, hogy például, amit én jónak tartok az nem feltétlen tetszik a közönségnek.
Mennyire tartod ezt művészetnek?
Ez egy alkalmazott fotográfiai műfaj, nem művészet. Azon dolgozom, hogy ezen belül a legjobb képet hozzam össze, de nem igazán tudom hol a határa a művészetnek.
Hogy dolgozol a modellekkel?
A munkamódszerünknek két alapja van: a türelem és hogy mindennek meg kell adni az időt. Nálunk megérkezik a vendég, bejön a műterembe és hagyunk neki legalább negyedórát, hogy megismerkedjen az új környezettel. Ez alapban egy stresszhelyzet, így adunk neki lehetőséget, hogy elérje a nyugalmi pontot. A második fázisban fokozatosan hozzászoktatjuk őket a vakuzáshoz. Itt van egy kis pukkanó hang és ugye a villanás. Először távolból vakuzunk, majd fokozatosan szoktatjuk hozzá, feloldva a feszültségét jutalomfalattal, közös játékkal. Ami nehezítheti még a fotózást, hogy én asztalon fotózom őket, ami fotó szempontból jobb és több teret ad nekünk szakmailag, kutyaként viszont újabb stresszfaktor, amihez szintén hozzá kell szokni. Ha azonban ezeken a nehéz pontokon túllép a kutya, akkor ahogy láthatod – miközben az interjú alatt körbemutat a kiállításon – olyan boldog kutyapillanatok születnek, aminek hatására a gazdik büszkén távoznak majd a fotósorozat elkészülte után.
Horváth Norbert
